2022. február 24-e minden kárpátaljai ember emlékezetében felejthetetlen, felkavaró és félelemmel teli napként marad meg. Több millió ember hagyta el az országot, míg mások elhatározták, a végsőkig kitartanak. Mindenkinek megvannak a saját indítékai. Emiatt senki sem vonható felelősségre. S akár maradt, akár elment, egyiküknek sem könnyű. Az alábbiakban négy fiatalt kérdeztünk arról, hogyan befolyásolta életüket a háború kitörése.
Varga Brigitta
A kárpátaljai diákéletet különösen megsínylette az elmúlt pár év. Gál Máté, a Kárpátaljai Magyar Diákok és Fiatal Kutatók Szövetségének elnöke elmondta, az orosz agresszió következtében rengeteg diák hagyta el az országot és akadtak olyanok is, akik az online oktatás lehetőségét kihasználva már korábban kiutaztak, most azonban külföldön ragadtak.
– A programok megszervezése a fennálló helyzetben nagy nehézséget okoz, mivel nemcsak a hallgatók, de az elnökség tagjai is szerteszét vannak a nagyvilágban. Bár a legtöbb fiatal Budapesten és környékén tartózkodik, sokan vannak Németországban, Hollandiában. A programjaink nagy részét egyelőre Magyarországon tervezzük megvalósítani, de mindig van B tervünk arra az esetre, ha a háború véget érne a közeljövőben. Én mindenképp szeretnék hazatérni, de nem sok fiatal gondolja így. Az online oktatás lehetővé tette, hogy itt munkát vállaljanak, önállóak lettek, megtanulták ellátni magukat. Emiatt sokan inkább maradnának – magyarázta a kisdobronyi fiatal.
Balogh Kornél, az Ungvári Nemzeti Egyetem Ukrán–Magyar Oktatási-Tudományos Intézet (UNE UMOTI) III. évfolyamos történelem és nemzetközi kapcsolatok szakos hallgatója. A 19 éves fiatal sokáig önkénteskedett a csapi vasútállomáson. Az orosz offenzíva hallatán ugyanis hatalmas menekülthullám indult meg Kárpátalja irányába. Jelentős részük vonattal utazott tovább külföldre. Erre kizárólag a csapi vasútállomáson volt lehetőség. A váróteremben hetekig hosszú sorokban több ezer ember várakozott az átkelésre. Akadtak, akik a megyébe érkezés előtt a gyakori légiriadók miatt lakóhelyükön több napot töltöttek az óvóhelyen és csak egy kis hátizsákkal, kimerülten, éhesen, szomjasan érkeztek meg Csapra. Így sok más önkéntessel együtt Kornél is a helyszínre sietett, hogy segítse a távolról érkező, bajba jutott embereket.
– A húgom a 3. Számú Csapi Gr. Széchenyi István Cserkészcsapat aktív tagja, ő szólt nekem arról, hogy elkel a segítség. Informáltuk őket arról, mit hol találnak, mikor indulnak a vonatok, hogy jutnak át a határon, továbbá meleg ételt osztottunk és elkísértük az óvodába, iskolába azokat, akik ideiglenes szállásra szorultak – emlékezett vissza Kornél.
A csapi fiatalember elárulta, számára most az a legnehezebb, hogy távol van szeretteitől, barátaitól.
– A rokonok és a haverok nagy része külföldön tartózkodik. A bátyámat már egy éve nem láttam, s bár tartjuk a kapcsolatot, gyakran beszélünk, jó lenne már összefutni. Kicsit úgy érzem, egyedül maradtam itthon.
– Téged mi tartott Kárpátalján?
– Olyan gyorsan és hirtelen történt minden, nem tudtam, mi lenne a helyes: menni vagy maradni? Végül maradtam, kivárok. Szeretném befejezni az egyetemet, bár meg kell mondjam, nem a diákéveim lesznek a legszebbek. Előbb a Covid, majd a háború miatt a tanórák 80%-a az online térben lett megtartva, így az osztálytársaimmal sem találkozom túl gyakran. Hiányoznak a közösségi terek, a baráti összejövetelek. Amíg a virtuális térben zajlottak az órák, többen elhagyták az országot, most áttértünk a jelenléti oktatásra, de mivel sokan külföldön ragadtak, ezért a 12 hallgatóból az órákon csak ketten vagyunk.
Karpekin Nikoletta 2019-ben nyelviskolát nyitott a megyeszékhelyen. Azonban előbb a Covid, majd a háború miatt az órákat át kellett költöztetnie az online térbe.
– A világjárvány kitörése után pár hónappal az iskolát sajnos be kellett zárnom, de a tanítványaim nem pártoltak el tőlem, így a virtuális térben folytattuk a tanulást. Az orosz–ukrán háború kitörése után sokan elmenekültek az országból, több tanítványommal megszakadt a kapcsolat. Sokan Magyarországon leltek biztos menedékre, s hogy be tudjanak illeszkedni, tőlem kértek segítséget, így új ügyfeleim lettek. Többségében olyan emberek keresnek fel, akik hosszú távon maradni szeretnének – mesélte az aknaszlatinai fiatal.
A nehéz időkben, tragikus emberi sorsokat látva sokan átértékelik az életüket. Fontolóra veszik, mit és hogyan tettek eddig és mi az, amin változtatni szeretnének. Nikoletta is így tett.
– A legnagyobb vágyam mindig is az volt, hogy beutazzam a világot, de sosem mertem belevágni. A háború ébresztett rá arra, hogy az élet múlandó és nem szabad halogatni. Így útra keltem és Prágában félévet, Írországban pár napot (mivel nem tetszett az időjárás), Londonban két hetet és Budapesten is egy rövidebb időt töltöttem. Sok új tapasztalatot és rengeteg barátot szereztem. Közben a nyelvoktatást is folytattam. Mindig visszatértem kis időre, mivel haza húz a szívem. A rendszeres áramszünetek azonban ellehetetlenítették a munkámat, és ősszel kiköltöztem Budapestre.
Nagyon hiányzik a szülőföldem, szeretnék majd hazatérni arra a Kárpátaljára, amilyen a háború előtt volt: békés, pezsgő és gondtalan.
Külföldön teljesen más a közeg, az emberek gondolkodása, mentalitása. Én Kárpátalján érzem otthonosan magam – fogalmazott Nikoletta.
Baksa Nikolett az Ungvári Magyar Tannyelvű Elemi Iskola és Drugeth Gimnázium tanítónője és szervezőpedagógusa, továbbá az UNE UMOTI 5. évfolyamos történelem szakos hallgatója. Ő a háború kitörését követő első napokban elhatározta, hogy marad, mivel úgy érzi, rá itthon van most a legnagyobb szükség.
– A család valamennyi tagja az itthon maradás mellett döntött. Amikor apukám megkapta az első behívót, az nagyon megviselt, sokat sírtam.
Hosszú ideig őrlődtem azon, hogy jó döntést hoztunk-e. Ráadásul édesanyám oldaláról nagymamám, nagynéném és sok más rokonom él Kijev megyében. Mikor meghallottuk, hogy a fővárost és térségét légitámadás érte, próbáltuk felvenni velük a kapcsolatot, de napokig nem értük el őket. Feszültek, idegesek voltunk és rendkívül aggódtunk értük. Felajánlottuk nekik, hogy jöjjenek el hozzánk, de ők sem akarták hátrahagyni a szülői házat. Mindezek miatt a háború kitörését követő első pár hetet nehezen éltem meg. A történések megváltoztattak: sokkal zárkózottabb lettem, és megválogatom, kivel állok szóba és miről társalgok vele.
Egy év távlatából azonban ki merem jelenteni, hogy jó döntést hoztunk. Bár nehéz az élet, nyomasztó a légiszirénák hangja és bizonytalan a holnap, de úgy érzem, szükség van itt rám. Gyakran feltettem magamnak a kérdést, hogy ha én is elmegyek, akkor ki fog itt maradni? Most még inkább értékes a munkám, hiszen pedagógusként a következő nemzedék kibocsátásának a felelőssége engem is érint. Szeretném végigvinni az osztályomat, őket sem hagyhatom magukra – mondta a tiszaágteleki fiatal.
