Vidám, kreatív, felelősségteljes. Mindenképp gyerekekkel szeretett volna foglalkozni, nem is választana más szakmát. Magas elvárásokat állít magával szemben, az időbeosztással viszont gondjai vannak. Amióta megszületett a kislánya, ő került az élete középpontjába. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának mai vendége Suták Viktória, a Mezőkaszonyi Aranykulcsocska Bölcsőde-Óvoda megbízott vezetője.
Simon Rita
– Alsós tanítónak készült.
– Imádtam az első tanító nénimet. Olyan mély nyomot hagyott bennem a megjelenésével, a viselkedésével, hogy kiskorom óta azt mondogattam, én Csilla nénire akarok hasonlítani. A középiskola után a beregszászi főiskolára felvételiztem. Több szakra is beadtam a jelentkezésemet, aztán végül a magyar nyelv és irodalom, illetve az ukrán nyelv és irodalom szakon szereztem diplomát. Sajnos magyar nyelvtanárként nem tudtam elhelyezkedni, így maradt az ukrán nyelvtanítás előbb Szernyén, majd Hetyenben. Aztán négy év után váltottam. Egyrészt azért, mert mindig is óvodapedagógus akartam lenni, másrészt pedig, mert ez helyben volt, végre nem kellett utazgatnom. Hét éve dolgozom a kaszonyi óvodában. Teljesen más a kicsikkel foglalkozni, sok új ismeretet, fortélyt kellett elsajátítanom, de nem bánom, mert ezzel teljesült a kislánykori álmom. Szeretek rajzolgatni, szemléltetőket készíteni, táncolni és énekelni. Az iskolában nem kapunk annyi visszajelzést, az óvodában viszont mindig jut egy ölelés, egy puszi. Ha szeretjük a gyerekeket, ők azt mindig viszonozzák. Számomra igen fontosak a visszajelzések. Éppen ezért nagyon örülök, hogy hét évvel ezelőtt éltem ezzel a lehetőséggel. Októbertől azonban kineveztek kihelyezett igazgatónak, ami miatt már kevesebb időt töltök a gyerekek között, és újabb kihívásokkal kellett szembenéznem.
– Hogy áll a pontossággal?
– Amikor adódott ez a munkalehetőség, roppantmód megörültem, hogy csak 5 percre van a házunktól, mert arra gondoltam, hogy ha el is alszom reggel, nem kések sokat. Hírhedt késős ember vagyok. Volt olyan, hogy lemaradtam az iskolabuszról, így gyorsan biciklire kellett pattanom, hogy beérjek az első órára. Mondanom sem kell, szörnyű reggelek voltak, ilyenkor az egész hetem el lett rontva.
– Időbeosztás?
– Állandóan tele vagyok tervekkel és energiával, csupán a megvalósítással vannak gondok, mert mindig időhiánnyal küszködöm. Minden felszabaduló időmet igyekszem a kislányomra fordítani, még véletlenül sem szeretném tőle megvonni a figyelmemet. Pedig az utóbbi időben sajnos sokkal több teendőm van, gyakran viszem haza a munkámat. Ilyenkor a kislányom néha megjegyzi, hogy „már megint dolgozol”, és hozzáteszi, hogy jobb lenne, ha megkérnék valakit arra, hogy segítsen, de ha nem, akkor majd ő rendelkezésemre áll.
– Ő a mindene.
– Így van. Zoé a lelkitámaszom. Amikor látja, hogy elfáradtam, megölelget, elmondja, hogy ő mellettem van, segít nekem. Nagyon hálás vagyok érte. Sokat vártunk rá. Huszonkilenc évesen tapasztalhattam meg az anyaság örömeit. Kistesót már nem szeretnék, a húgom lánya vele egyidős, ő a „tesó”.
– Nem gondoltak arra, hogy áttelepülnek?
– A férjem ukrán, de tökéletesen beszél magyarul. Ő most nincs itthon, Egerben dolgozik, látogatóba szoktunk menni hozzá pár napra. Amikor már minden összegyűl és nagyon nehezen viselem a nyomást, akkor eszembe jut, hogy itthagyok mindent, elegem van, egyedül nem csinálom tovább. Aztán, amikor lecsitulnak a dolgok, én is másképp látom az egészet. A férjem is inkább hazafelé jönne, mintsem kint maradna. De minden a helyzettől függ. Ha ketten lennénk, talán könnyebben váltanék, szerencsét próbálnánk. De egy négyéves kislánnyal már nem olyan egyszerű, nem akarom a megszokott kis környezetéből kiszakítani. Az biztos, sokat gondolkodunk, mi legyen. Tanácstalanok vagyunk. Tudjuk, külföldön sem fonják kolbászból a kerítést. Munkát biztosan találnék, de itt van az otthonunk, itt van a családom, a szüleim, a húgom. Ez az, ami erőt ad, hogy mi legalább együtt vagyunk, van kire számítani.
– Sütés-főzés?
– Főzni nem tudok és nem is szeretek. Nagyétkűnek sem mondanám magam. Mivel édesanyámékkal lakunk együtt, ezért sosem voltam ráutalva a főzésre, de sütni szoktam. Az utóbbi időben én készítem a szülinapi tortákat, örömmel próbálkozom a díszítéssel és az ízek variálásával.
– Jó emberismerő?
– Egyáltalán nem. Ezt támasztja alá az is, hogy az első házasságom nem sikerült. Mindenkiben csak a jót látom. Nyitott vagyok és pozitív, megbízom mindenkiben, aztán néha előfordul, hogy csalódok.
– Alkalmazkodó?
– Igyekszem az lenni. Meghallgatok mindenkit, el is ismerem, hogy helytálló a véleményük, de nem úgy szoktam cselekedni. Kissé önfejűnek tartom magam, néha mintha szemellenző lenne rajtam. Harcolok az igazamért, ezért egy-egy emberrel nehéz közös nevezőre jutni. De az utóbbi időben próbálok ezen a makacsságon változtatni.
– Miben szeretne még fejlődni?
– Sokat változtam az elmúlt évek alatt. Eléggé visszahúzódó voltam, most már bátrabb, határozottabb, céltudatosabb lettem.
– Mivel lehet feldühíteni?
– Erről a férjem tudna mesélni, hogy min szoktam annyit bosszankodni (nevet – a szerk.) Kissé maximalista vagyok, nagy elvárásokkal, ezért inkább saját magamra szoktam dühös lenni, mintsem másokra. Idegesít, ha tehetetlennek érzem magam vagy ha valamit nem tudok, pedig úgy gondolom, hogy azt nekem már tudnom kellene. Zavar, ha nem találok kiutat egy szituációból, és nem tudok higgadt, határozott maradni. Olyankor senki se álljon elém, mert rajta fogom kitölteni a haragomat.
– Hogyan kezeli a változásokat?
– Az egyszerű, megszokott hétköznapi életet preferálom. Eddig igyekeztem nyugodt életet élni: hazamentem az oviból, elvégeztem a házimunkát, játszottam a kislányommal. Ebben a beosztásban viszont minden teljesen más, sok a változás és a stressz. Minden nap hoz valami újdonságot, amit hirtelen meg kell oldani. Ilyenkor kifejezetten fontos a megfontoltság, mert ha nem gondoljuk át kellően, akkor az máshogy, máshol csap majd le. Most ott tartok, hogy vagy megszokom ezt, vagy megszököm. Tehát vagy úrrá leszek magamon, vagy hagyom az egészet és visszatérek a megszokott életemhez. De azt hiszem, sikerülni fog helytállni. Sokszor hatalmasodik el rajtam a boldogság és gondolok arra, milyen jó, hogy elvállaltam ezt a munkát, mert valami olyasmit tehetek, ami maradandó, a gyerekek érdekében történik.
– Ha egyet kívánhatna, mi lenne az?
– Minden tevékenységem Zoéért történik, azért, hogy neki jobb legyen, ő büszke lehessen az anyukájára. Minden kívánságom a kislányommal kapcsolatos. Azt szeretném, hogy teljesüljön minden vágya. Hogy amit kitűz maga elé, sikerüljön, és én ebben segíteni tudjak neki.
