Az ungvári születésű Kis Sándor volt az orosz–ukrán háború első kárpátaljai áldozata. Halálának évfordulója egybeesik a háború kitörésének évfordulójával. A 29 éves magyar származású katona az orosz invázió első napján, 2022. február 24-én vesztette életét. Sándor az ukrán haditengerészetnél szolgált szerződéses katonaként. Egy rakétatámadás következtében hunyt el a dél-ukrajnai Ocsakivban, ahol feleségével és két kisgyermekével élt. A harcok első kárpátaljai áldozatát Volodimir Zelenszkij ukrán elnök rendelete alapján, az ország szuverenitásának és területi integritásának védelmében tanúsított bátorságáért és hősiességéért, valamint katonai esküjéhez való hűségéért posztumusz a Bátorságért érdemrend harmadik fokozatával tüntették ki. Sándor özvegye, Marija Okszjutenko elmondta, komoly terveik voltak, együtt szerettek volna megöregedni, de a szörnyű háború mindent megváltoztatott.
Szabó Sándor
– Letelt a gyászév. Hogy érzi magát?
– Most már valamivel jobban, nyugodtabban. Nem mondhatom, hogy mindig jól vagyok, az nem lenne igaz. Attól is függ, hogy épp milyen lelkiállapotban vagyok. Még mindig nem tudom, hogyan tovább. Telik az idő, de semmi nem változik, mintha légüres térbe kerültem volna. A férjem emléke továbbra is a szívemben él, örökké szeretni fogom. Borzasztóan nehéz erről beszélni, 2022. február 24-én egy csapásra minden szertefoszlott…
– A gyerekek mit érzékelnek ebből az egészből?
– A gyermekeink még csak hat- és nyolcévesek, és csak Sándor halálának egyéves évfordulóján mondtam el nekik, hogy édesapjuk már soha többé nem tér haza. Az elmúlt egy év során próbáltam, apránként felkészíteni őket a szörnyű hírre. Ők nem voltak itt a temetésen, az évfordulón együtt mentünk ki a sírhoz az ungvári Kálvária temető katonai parcellájába. Ott mondtam el nekik, mi történt az édesapjukkal. A gyerekek azonnal megismerték a fejfán édesapjukat fotóját, a nagyobbik a nevét is elolvasta. A kisebbik azt mondta, sejtette, hogy valami történt az apjával. A lelkük mélyén már érezhették, hogy nincs velünk. Borzasztó átélni azt, hogy nem látják többé, a fájdalmam nem fejezhető ki szavakkal. Nagyon szerették az apjukat, még mindig várják, hogy hazajöjjön és együtt legyünk.
– Hogyan ismerkedtek meg Sándorral?
– Fantasztikus volt a találkozásunk, szerelem volt első látásra. Sándor a Krím félszigeten teljesített szolgálatot a haditengerészetnél, én pedig a tanulmányaim miatt költöztem oda. 2013-ban a közös barátaink révén ismerkedtünk meg. Aztán hónapokig nem találkoztunk, mivel egy kiképzési gyakorlat miatt kihajózott a tengerre. Amikor véget ért a gyakorlat, megkeresett, és elkezdtünk találkozgatni. Az elején a keresztnevét sem tudtam megjegyezni, addig soha életemben nem hallottam a Sándor nevet. Látta, hogy hitetlenkedem, ezért a személyi igazolványát is megmutatta. Elmesélte, hogy az édesapja oldaláról magyar nemzetiségű és Kárpátaljáról származik. Meg is tanított néhány magyar szóra.
– Mikor döntöttek úgy, hogy örökre összekötik az életüket?
– 2014 nyarán bemutatott a szüleinek és megkérte a kezem. Ezután összeköltöztünk. Egy albérletben laktunk. Azt terveztük, hogy összeházasodunk, de a Krím félsziget orosz annektálása miatt ezt már nem tudtuk megtenni, ugyanis a hivatalok bezártak.
– Önök átéltek már egy orosz megszállást, hogyan emlékszik vissza a 2014-es eseményekre, van hasonlóság a Krím elfoglalása és a teljes körű orosz offenzíva között?
– A Dzsankoji járásban lévő Ozernojén éltünk, itt teljesített szolgálatot a férjem. Sándor a Cserkaszi aknászhajó fedélzetén szolgált, amely utolsóként adta meg magát az oroszoknak. Az ukrán tengerészek hősies helytállásáról film is készült, amelyben Sándor epizódszerepet játszott. Minden nagyon gyorsan történt, az erkélyről néztük végig, ahogy az orosz katonák megszállják a települést, elfoglalják a katonai bázisokat. Láttuk, ahogy helikopterek köröznek, tankok robognak végig a tengerparton. Fegyverek ropogását is lehetett hallani, de az oroszok csak figyelmeztető lövéseket adtak le. Rémisztő volt, legalábbis akkor úgy tűnt, hogy rosszabb nem jöhet, de sajnos most már tudom, hogy tévedtem. Aggódtam a férjemért, a hajókon szolgáló katonák sorra adták meg magukat, viszont a Cserkaszin lévő matrózok az utolsókig kitartottak. Úgy gondoltuk, hogy ott éljük le az életünket, de végül eljöttünk. Ungváron iratkoztunk össze, Sándor egységét a dél-ukrajnai Ocsakivba helyezték át. Így oda költöztünk, ott kezdtünk új életet. 2015-ben született meg Jaroszlav, 2017-ben pedig Heorhij.
– Mennyire érte meglepetésként önöket az orosz támadás február 24-én?
– Sejtettük, hogy valami készül. Az egységét már február első napjaiban készültségbe helyezték, azt követően nagyon ritkán láttuk, előfordult, hogy napokig szolgálatban volt, s, hogy csak egy-két órára tudott hazajönni. Február 23-án épp otthon volt, de este 8 óra körül jött egy telefonhívás, berendelték a bázisra. Folyamatosan figyeltem a híreket, az első beszámolók arról szóltak, hogy Oroszország összehangolt rakétatámadást indított több ukrajnai város ellen. A közösségi médiában egyre több városból írták azt a kommentelők, hogy robbanásokat hallani. Hajnali öt órakor egy közeli településen csapódott be orosz rakéta, a detonációra ébredtem. Rögtön felhívtam, azt mondta, hogy náluk egyelőre minden rendben van. Arra kért, hogy pakoljak össze, és a gyerekekkel menjünk a szüleimhez. Azt mondta, ők parancsra várnak.
– Mikor és hogyan tudta meg, hogy Sándor elesett?
– A gyerekekkel elmentünk a szüleimhez, ahogy kérte és onnan írtam neki egy üzenetet, hogy megérkeztünk, minden rendben van. Azt válaszolta, hogy nemsokára hazaengedik és találkozunk. Húsz perccel később hallatszott egy hatalmas robbanás a katonai támaszpontjuk irányából. Ezt követően már nem tudtam kapcsolatot teremteni vele, de mindvégig abban reménykedtem, hogy jól van, ugyanis figyelmeztetett, akadozhat a mobilhálózat. Késő délután kezdtem el hívogatni a katonatársait, hogy megtudjak róla valamit. Sokukat nem lehetett elérni, aki felvette, nem tudott információval szolgálni. Estefelé felhívott a férjem egyik katonatársa, közölte, hogy Sándor meghalt, a neve szerepel az áldozatok jegyzékében. Másnap reggel bementem a kórházba. A halottak nevét tartalmazó listán Sándor nem szerepelt, ám a sürgősségi osztályon sem kezelték a férjemet. Amikor ez kiderült, le kellett mennem a halottasházba. Több mint egy tucat elhunyt volt ott. Megnéztem az élettelen testeket, és felfedeztem köztük Sándorét is, annak ellenére, hogy a rakéta repeszei szinte szétszaggatták a testét.
– Borzasztó lehetett átélni ezt a tragédiát. Hogy tudta feldolgozni a férje elvesztését? Kik vagy mi volt ebben segítségére?
– Ezt nem lehet feldolgozni. A gyerekek adnak erőt a mindennapokban, az, hogy gondoskodnom kell róluk, így nem törhetek össze. Nem tudom, mi lenne velem, ha ők nem lennének.
– Sándor édesanyjával ön közölte a tragikus hírt?
– Igen. Nagyon nehéz volt, nem tudtam, hogyan mondjam el az édesanyjának, de miután azonosítottam, összeszedtem minden erőmet és közöltem vele. Együtt sírtunk a telefonban.
– Sándort szülővárosában, Ungváron helyezték végső nyugalomra. Nem merült fel, hogy az ön lakhelyéhez közelebb temetik el?
– A férjem Ungvárt tartotta a szülővárosának, itt nőtt fel, ragaszkodott Kárpátaljához, itt él az édesanyja, a rokonai, így egy percig sem volt kérdéses, hogy e földben nyugszik majd. A temetés után visszatértem Ocsakivba, sajnos a háború még mindig tart. Nehéz minden egyes nap. A családi képek a falon, Sándor holmijai mind rá emlékeztetnek. Két hete volt halálának egyéves évfordulója, ennek apropóján Ungváron töltöttünk néhány napot a gyerekekkel.
– Milyen embernek írná le Sándort? Milyen terveik voltak, amelyek azon a csütörtöki reggelen egyik pillanatról a másikra szertefoszlottak?
– Nála jobb emberrel nem találkoztam. Gondoskodó, odaadó férfi, igazi családapa volt. Minden szabadidejét a családjának, a gyerekeinek szentelte. Úgy érzem, soha senkit nem leszek képes úgy szeretni, mint Sándort. Rengeteg közös tervünk volt, szerettünk volna utazni, hiszen soha nem voltunk külföldön. Nem sokkal a háború előtt igényeltünk útleveleket. Voltak álmaink, szerettünk volna egy családi házat, felnevelni a gyerekeinket, együtt szerettünk volna megöregedni, de a szörnyű háború mindent megváltoztatott.
– Ha felnőnek a gyerekei, és azzal állnak majd ön elé, hogy az édesapjuk nyomdokaiba akarnak lépni, támogatja majd őket ebben?
– Sándor a gyermekei békéjéért áldozta életét. Hiszem, nekem már nincs más feladatom, mint az, hogy megőrizzem az emlékét, és megvalósítsam a két kisfiunk álmát. Gyakran játszanak katonásdit, azt szokták mondani, hogy katonák lesznek, mint az apjuk. Ha valamit csinálnak, azt mondják, úgy teszik, ahogy azt az apjuk szokta. Én nem fogom gátolni őket ebben.
– Érez valaki iránt dühöt, haragot a férje elvesztése miatt?
– Igen, leginkább Sándorra haragszom, dühös vagyok rá, hogy itt hagyott minket. Amikor korábban a kelet-ukrajnai terrorellenes hadműveletek övezetében teljesített szolgálatot, azt mondtam neki, tegyen meg mindent azért, hogy életben maradjon. Egy dolog a harcmezőn elesni, és más így, egy orvul elkövetett rakétatámadásban, ami szinte kivédhetetlen. A férjem a hivatásának tekintette a katonaságot. Az életét áldozta a hazáért. Mérhetetlenül fáj, hogy a fiaink apa nélkül fognak felnőni. A háború tönkretette az életünket, és elvette a hitvesemet. Sándor emléke velünk él, mindig az életünk része marad.
Folyamatosan frissülő háborús hírfolyamunkat ITT találja.
