Mezőkaszony: Ingázó ovisok, szolidáris munkatársak │KISZó-interjú

Az óvodában minden kihívást megoldanak.

Amint belépek a Mezőkaszonyi Aranykulcsocska Bölcsőde-Óvodába, több szempár is érdeklődéssel szegeződik rám, mások viszont mintha észre sem vennének, sietnek tovább az étkezdébe. Nehéz volt idetalálni, de mint mondja az intézményvezető, nem is itt szoktak lenni általában, ősszel az áramszünetek kényszerítették őket a régi épületbe, ahol még megvannak a kályhák. Alkalmazkodtak a helyzethez, mint ahogy ahhoz is, hogy sok gyerek akár több hétre is kimarad az oviból, mert elmegy meglátogatni az édesapját, aztán visszajön az anyukájával, mert végtére is itthon képzelik el a jövőjüket.

Simon Rita

Suták Viktória október második felében vette át az igazgatói posztot, amikor a korábbi vezető úgy döntött, családegyesítés céljából külföldre költözik. Az áramkimaradások gyakorivá válása jelentősen befolyásolta az óvoda működését is. A teljesen modern, tágas épületükből le kellett költözniük a régi épületszárnyba, ahol még nem bontották szét a kályhát. Itt nagyon családias a hangulat, mondja az igazgatónő, mindenki egy légtérben van. Ha eddig nem ismerték egymás rigolyáit, most már igen. A csoportokat is összevonták, eleinte nekik is furcsa volt, de végül megszokták, és szorosabb az együttműködés, nagyobb az egymásra való odafigyelés, mint valaha.

– Jelenleg csak két csoportunk működik – magyarázza az óvoda megbízott vezetője. – A bölcsőde megszűnése még a koronavírus idején kezdődött, de csak a háború alatt, szeptemberben vált véglegessé. Kevesen voltak. Most a bölcsis gyerekeink a középső csoporthoz tartoznak. Rajtuk kívül nagycsoportosaink is vannak, összesen 34 apróságról gondoskodunk. Korábban három csoportba nagyjából 60 gyerek járt.

A háború óta jelentősen megcsappant a számunk, egyre többen hagyják el az országot, de sokan csak ingáznak, néhány hétre látogatóba mennek az apukákhoz, aztán visszajönnek.

Akad olyan is, akinek az anyukája jelezte, hogy csak a háború után fog visszatérni. Mi mindenkit várunk vissza.

– Kevesebb lett az óvónők feladata is. Szükség volt leépítésekre?

– El kellett volna bocsátani néhány kollégát, viszont mi inkább lemondtunk a teljes állásról, hogy mind a 15 kolléga megtarthassa a munkáját. Összetartó csapat vagyunk, hála Istennek teljes az összhang. Még mielőtt bárkitől bármit kérnék, ő már cselekszik. Mindenki a maximumot nyújtja. Ez nagyon jó érzés.

– Mikor mennek vissza a főépületbe?

– Ha már nem kell fűteni. Most, hogy stabilizálódott az áramhelyzet, gondolkodtam rajta, hogy visszamenjünk, de mivel nem garantálják, hogy már nem lesznek áramszünetek, ezért inkább maradunk itt. Ha oda akarnánk most visszamenni, akkor egy teljes hétvégén fűteni kellene az épületet, hogy felmelegedjenek a falak. A fa sem olcsó, úgyhogy próbálunk spórolni, de ez nem mehet a gyerekek kárára. Nem csak a fűtéshez, a főzéshez is áram szükséges. Szerencsére nem csak a kályháink maradtak meg, hanem egy fatüzelésű tűzhely is.

Már nagyon várjuk, hogy vége legyen ennek az egésznek, és mindenki visszatérhessen a saját kis ágyikójába, asztalához, játékaihoz.

Lehoztunk ide néhányat, de nem az összeset. Korábban itt voltak a bölcsisek. Akkor ígéretet is kaptunk rá, hogy ezt a szárnyat is felújítják, de a háború mindent átírt. Nem mondanám lakhatatlannak ezt az épületet, de azért nem is olyan szép és modern, mint a másik, ami a magyar állam támogatásával újult meg.

– Mire lenne szüksége az óvodának?

– Mielőtt még belekezdenénk ennek az épületnek a felújításába, azon leszek, hogy tavasszal kialakítsunk egy kis játszóteret az udvaron.

A kinti játékaink már eléggé elavultak, eljárt felettük az idő, úgyhogy szeretném kicsit szépíteni, barátságosabbá tenni a kiskertünket. Reméljük, anyagi támogatást is tudunk rá szerezni. Aztán jöhet sorban a többi teendő, na és persze a gyerekek! Remélem, mindenki visszajön és újra sokan leszünk, megtöltjük az egész udvart.

Ez is érdekelheti:

A gyermekekért mindent, minden körülmények között! │KISZó-interjú