Önzetlen, segítőkész, barátságos. Minden szabad percét a családjával tölti. Munkájára hivatásként tekint, az oktatás és a nevelés fontos szerepet játszik az életében. Istenbe vetett hite vezérli életét, ad erőt teendői elvégzéséhez. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Mihalovics Krisztina tanár, hitoktató.
Varga Brigitta
– Mióta dolgozik pedagógusként?
– Mindig is az akartam lenni. Gyerekként a nagyszüleimtől kaptam egy történelemkönyvet, amely magával ragadott. Elhatároztam, hogy ha felnövök, történelmet fogok oktatni. Ahogy befejeztem az egyetemet, rögtön el is helyezkedtem a Homoki Gimnáziumban, ahol 2010-től szervezőpedagógus vagyok és magyar néptörténetet tanítok.
– Hogyan lett hitoktató?
– Azon szerencsés emberek közé tartozom, akik elmondhatják magukról, hogy a munkájuk a hivatásuk. Különösen igaz ez a hitoktatásra. A felismerést plébánosunknak, Papp Sándornak köszönhetem. Ő volt az, aki egy fiatal, pályakezdő lánynak megadta az életcélját. Amikor első évfolyamos hallgató voltam az egyetemen, felkeresett, és megkért, hogy legyek a császlóci római katolikus egyház hitoktatója. Az ő biztatására végeztem el Munkácson az Egyházmegyei Teológiai Tanfolyamot és immár 14 éve dolgozom hitoktatóként.
– Könnyen szót ért a gyerekekkel?
– Mindenkivel megtalálom a közös hangot. Hogy ez hogyan sikerül, nem tudom, de pár szó után kiismerem, kihez hogyan kell viszonyulni. Ráadásul végtelen türelmem van a gyerekekhez és jó érzem magam a társaságukban. Szeretem azt, hogy vidámak, játékosak, őszinték, tiszta lelkűek. Néha úgy érzem, kicsit én is gyerekké válok velük. Nem vagyok szigorú, nem akarom azt éreztetni velük, hogy felettük állok, mert ezzel csak félelmet keltek bennük és távolságtartóbbak lesznek. Az ő szintükön magyarázok, arra tanítom őket, amire valóban szükségük lesz az életben, és azt fejlesztem bennük, amiben igazán jók. És annak ellenére, hogy a tinédzserkor általában egy problémásabb időszak, ők mégis befogadnak maguk közé. Megnyílnak nekem és olyan dolgokat is elmondanak, amit nem biztos, hogy otthon vagy a baráti köreikben meg tudnak beszélni. A bizalom a legfontosabb kapocs. Mindig elmondom, hogy két fiúgyermeket szültem, de valójában sokkal több gyermekem van, összesen 42. A hittanosaimat is egy kicsit a magaménak tartom. Van olyan volt tanítványom, aki férjhez ment, sokan már jegyben járnak, és amikor újból találkozunk, jóleső érzés azt hallani tőlük, hogy a legszebb gyermekkori emlékeik hozzám kötődnek.
– Folyamatosan fejleszti magát.
– Nálam mindig a gyerekek az elsők. Azért veszek részt különböző képzéseken, hogy minél érdekesebb, sokszínűbb és korszerűbb tudással tudjak szolgálni a számukra. Mikor a képzésen ülök, már akkor azon jár az eszem, hogy milyen jó lesz ezt majd velük is kipróbálni. Nagy figyelmet fordítok a népi hagyományok felelevenítésére is. Húsvéthoz közeledve készítünk íróka segítségével viasszal rajzolt és berzselt tojásokat, de nemrég elvégeztem egy mézeskalács-díszítő tanfolyamot, így húsvéti mézeskalács-díszeket is sütünk majd.
– Meséljen a családjáról!
– A férjemet is a gondviselésnek köszönhetem, mivel az Isten házában ismertem meg. Már egyetemista volt, amikor a családjával Császlócra költöztek. A templomba tűnt fel nekem, hogy milyen helyes fiú, mindig olyan szépen mosolygott rám. Aztán egyszer elhívott sétálni, és onnan már nem volt visszaút. Egy olyan férjet kaptam az ő személyében, aki nemcsak a mindennapi teendők elvégzésében a támaszom, hanem a hitünket is együtt tudjuk gyakorolni, ez erős kapocs köztünk. Két fiúgyermekünk született. És hálás vagyok azért, hogy nemcsak anyuka ül le velük imádkozni, nemcsak én kísérem el őket a templomba, a hittanórára, hanem az erős férfi, a családapa is példát mutat ebben.
– Nincs ideje unatkozni…
– Sokan kérdezik tőlem, hogy sikerül összeegyeztetni a teendőimet. Az igazság az, hogy nagyon keveset alszom. Általában éjszaka 1-ig dolgozom és reggel 6 órakor kelek.
– Mi ad erőt a mindennapokhoz?
– A gyerekek az én kis doppingjaim. Persze én is elfáradok, vannak nehéz napjaim, ilyenkor elvonulok és imádkozom. A Szentlélektől kapom az indíttatást, az erőt és a mérhetetlen energiát, hogy a kitűzött céljaimat véghezvigyem. Nem teher számomra a munka, örömmel teljesítem a rám bízott feladatokat.
– Hogy áll a pontossággal?
– Amióta anyuka lettem, azóta nehezebb összeegyeztetni a dolgaimat. Amit megígérek, azt be is tartom. Számomra fontos, hogy szavahihető ember legyek mások szemében és bizalommal forduljanak hozzám. Ha tisztességgel végzem el a munkámat, akkor ezzel is tanítok, példát mutatok.
– Mindent előre megtervez vagy spontán cselekszik?
– Szeretek egy évvel előre mindent megtervezni, tudni azt, hogyan telik a nyaram, milyen programokat szeretnék megvalósítani. A háború kitörése óta azonban ez sokat változott. Manapság csak az előttem álló egy hónapot tervezem meg, de nem minden alakul az elképzeléseim szerint. Ez azonban nem zökkent ki, rugalmas vagyok. Nem ragaszkodom az elképzeléseimhez, hagyom, hogy a Jóisten vezessen. Nagy segítség az is, hogy a férjem mindig mellettem áll. Történjen bármi, rá mindenben számíthatok.
– Milyen emberi tulajdonságok dühítik fel?
– Az igazságtalanság és a kétszínűség. Főleg az utóbbi időben viselem el nehezen. A sok hozzászólás, komment, gyűlölködés, irigység, viszály nagyon elszomorít. Nem szólok semmit ilyenkor, de néha az arcomra is kiül, hogy mi a véleményem.
– Gondolt már arra, hogy elhagyja Kárpátalját?
– A háború híre letaglózott minket. A gyerekek nagyon megrémültek. Folyton az ablak mellett voltak és azt figyelték, nem csapódik-e be ide is egy rakéta. Nem akartuk, hogy sérüljön a lelkük, ezért összepakoltunk és elhagytuk az országot. Két hétig voltunk Magyarországon. Ahogy teltek a napok, egyre erősebb lett bennem a honvágy és az érzés, hogy nem maradhatok ott. Elköteleződtem a gyerekek és a közösség felé, nem okozhatok nekik csalódást, nem hagyhatom őket hátra. Nagyon féltem, hogy ezzel nem teszem-e kockára a férjem biztonságát, jó döntés-e a gyermekeim szempontjából a visszatérés. De úgy éreztem, nem közvetíthetem azt, hogy ha probléma adódik, akkor a meghátrálás a megoldás. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy azok, akik elhagyták az országot, rosszul tették, nem ítélem el őket, hiszen mindenkinek megvannak a saját indítékai. Én úgy éreztem, rám itthon van szükség, az ittmaradottakkal is foglalkozni kell. Így visszajöttünk. Egy év távlatából kijelenthetem: nem bántuk meg. Volt, hogy gyertyafény mellett tartottuk a hittanórákat, de az összes gyerek ott volt és senki sem ment haza hamarabb. Kitartunk, ameddig kell és ameddig csak lehet.
– Mi az, amit kevesen tudnak önről?
– Több évig tanultam hegedülni.
– Mit szeretne még megvalósítani?
– Szeretném kipróbálni a sárkányrepülést, elvégezni egy cukrász- és egy mentálhigiénés képzést.
