Mindenki keres valamit az életben. Ki pénzt, ki boldogságot, ki Istent… Valaki mindhármat egyszerre, valaki valami teljesen mást.
A Sixtus-kápolna hallatán legtöbbünknek eszébe jut a kereszténység legnagyobb műalkotásaként számontartott mennyezetfreskó, amit a híres Michelangelo Buonarroti az 1500-as évek elején készített el. Az 520 négyzetméteres munkán belül is elsősorban az Ádám teremtése jelenet bontakozik ki lelki szemeink előtt. A Vatikán eme magánkápolnájában járva túlzás nélkül állíthatom, hogy nem csak egy világhírű festmény megtekintésének élményével, hanem meghatározó lelki töltettel is gazdagabb lettem. Nem kívánok művészettörténeti elemzésekbe bocsátkozni, hiszen nem is tudok a freskóról többet, mint amennyit az interneten bárki elolvashat. A magam puritán módján azonban megpróbálok valamit átörökíteni abból az impulzusból, amit a mennyezet csodálata váltott ki belőlem.
Röviden annyit érdemes tudni az alkotásról, hogy a képzőművész lenyűgöző módon ábrázolja a Teremtőt, aki életre kelti az első embert, Ádámot.
Engem – az évszázadok során sok műkritikussal és laikussal egyetemben – ebben a képrészletben leginkább a két kinyújtott kéz és az ujjak érintettek meg. Ugyanis Michelangelo ábrázolása állítólag azt mutatja, hogy az élet szikrája Isten kinyújtott kezéből Ádámig, egyik ujjbegyétől a másikig száll át. A szakértők szerint a jelenet erőssége a mozgás által képviselt dinamikus isteni energia és az Ádám által megtestesített emberi könnyelműség szembeállítása. Ez a kontraszt leginkább a két kéz szinte összeérő ujjain mutatkozik meg: Isten mutatóujja teljesen ki van nyújtva, és úgy tűnik, tele van energiával, míg Ádám ujja ernyedten lóg.
Sokszor mi is csak ilyen nyeglén nyújtjuk a kezünket Isten felé, miközben Ő az egyszülött Fiát, Jézus Krisztust is képes volt feláldozni értünk a kereszten. Azt várjuk, hogy életünkben minden olajozottan menjen, miközben mi alig teszünk erőfeszítéseket annak érdekében, hogy Neki tetsző életet éljünk, az Ő dicsőségéről tegyünk hitvallást, hálás szívvel. Bizonytalanul, „féllábbal” járjuk Isten útját, s csak akkor keressük intenzívebben a közelségét, ha nehézségek adódnak. Azonban Isten, eme emberi könnyelműség ellenére is, mindig nyújtja a kezét. Elküldte a Megváltót, legyőzte a halált, kiárasztotta Szentlelkét. Hogy mindenkor felemeljen, megtartson és támogasson. Nekünk csak bele kell kapaszkodnunk, hittel, és hagynunk, hogy kegyelemmel magához öleljen és elárasszon a szeretetével.
