Immár 30 éve pedagógus. Higgadt, nyitott és összeszedett. Ha történik valami, azon képes hosszú ideig őrlődni. A családjából merít erőt. Utasítás helyett inkább kérni szokott, igyekszik mindenkivel megértő lenni. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Jánosi Angéla, a Mezőkaszonyi Arany János Líceum megbízott igazgatója
Simon Rita
– Hogyan lett pedagógus?
– Már harmadik generációs oktató vagyok a családban. Nagypapám Császlócon tanított. A szüleim viszont ebben az iskolában dolgoztak. Apukám matematikát, anyukám biológiát tanított, ráadásul édesapám volt az osztályfőnököm is. A szüleim nem kényszerítettek rá, és nem is volt elvárás, hogy pedagógus legyek, de számomra a tanári pálya mégis evidens volt. Az ungvári egyetem befejezése után jöttem vissza az alma materbe. 1993 óta dolgozom itt, 2016-ban lettem az intézmény vezetője, jelenleg pedig a megbízott igazgató vagyok. Emellett kémiaórákat is tartok. Azért választottam a kémiát, mert az amolyan „köztes megoldás” a matematika és a biológia mellett. Továbbá rendkívül jó kémiatanárnőt kaptam, aki megkedveltette velem a tantárgyat.
– Önnek hogyan sikerül megszerettetni a kémiát a gyerekekkel?
– Az a tapasztalat, hogy még a fizikát is jobban szeretik a diákok a kémiánál, így ezzel a tantárggyal nehéz beférkőzni a szívükbe. Viszont próbálkozom, főleg azzal, hogy olyan példákat hozok fel, amit a mindennapi életben is látnak, például a növényvédőszerek oldatainak elkészítése során. Nagy figyelmet fordítok a modern eszközök használatára, videókkal, animációkkal teszem színesebbé és felfoghatóbbá a tanórákat.
– Lenne olyan foglalkozás, amit még kipróbálna?
– Ezen még nem gondolkodtam, a tanítás az életem. De ha váltani kellene, akkor is valami olyasmit választanék, ami során emberekkel foglalkozhatom. Például ingatlanügynök lennék. Szeretek társaságban lenni, ugyanakkor egy idő után jó érzés kicsit elvonulni, filmet nézni, olvasni. Ez feltölt.
– Szigorúnak tartja magát?
– Igyekszem megtalálni az arany középutat. Remélem, sikerül, és a kollégák is így látják. Nem tartom magam vaskalapos főnöknek. Utasítás helyett inkább kérni szoktam. Ez hatékonyabb is. Meglátásom szerint a parancsolgatás nem vezet sehová. Newton harmadik törvényéből tudjuk, hogyan működik a kölcsönhatás, vagyis, hogy minden hatáshoz tartozik egy vele egyenlő nagyságú és ellentétes irányú ellenhatás. Ha egy test erőt fejt ki (hatást gyakorol) egy másik testre, akkor ez utóbbi ugyanakkora, de ellenkező irányú erővel hat az előbbire. Tehát minél erőszakosabban próbálunk valamit elérni, annál nagyobb ellenkezést váltunk ki.
– A gyermekei a nyomdokaiba léptek?
– A lányom 21, a fiam az idén lesz 28 éves. Ő informatikát tanult Debrecenben, most Budapesten programtervező informatikus. A lányom pedig a gyógypedagógia szakon tanul a magyar fővárosban.
– Mi segít feldolgozni a nehézségeket?
– Szerencsére vannak olyan emberek a környezetemben – például a gyermekeim, a testvérem és a családja – akikkel megbeszélhetem a problémáimat, meghallgatnak és tanácsot is adnak, ha kérem. Az a típus vagyok, aki inkább kibeszéli magából a fájdalmát, nem fojtom el az érzéseimet. Viszont megválogatom, kinek mit mondok el, kevés ember van, akit igazán a bizalmamba fogadok. Végső soron úgyis nekem kell lerendeznem a dolgokat, de jó érzés, hogy mellettem állnak.
– Milyen tanulságot tudna levonni az életből?
– A tolerancia fontosságára hívnám fel a figyelmet. Legyünk türelmesek egymással, gyakoroljunk jóindulatot a közösség iránt. Azt vallom, támogatni kell egymást, nem pedig akadályozni. Ha valakinek akad valamilyen ötlete, elképzelése, akkor az illetőt bátorítani kell annak megvalósításában, nem pedig lehurrogni, elvenni a kedvét tőle.
– Tudja leplezni az érzéseit?
– Az évek során már megtanultam. Nemhiába mondják, hogy a fiatalok hevesek, velem is előfordult régebben, hogy kitörtek belőlem az érzelmek, ám fokozatosan rájöttem, hogyan tarthatom kordában az indulataimat. De azt a kívülállók tudnák megmondani, hogy jól csinálom-e. Az tény, hogy a meglepettségemet nehezen tudom eltitkolni.
– Érzékeny?
– Ez is változott már. Megerősödtem. Régebben jóval könnyebben elérzékenyültem. De még ma is képes megríkatni egy szép zene vagy film, szívszorító jelenet a mindennapokban.
– Mi az, amitől nem válna meg?
– A gyermekeimtől kapott ajándékoktól.
– Mikor érzi magát elégedettnek?
– Ha az adott napra betervezett teendőket sikerül elvégezni. Szeretem előre beosztani az időmet, néha le is írom, mit mikorra kell elkészíteni. És ha a nap végén kipipálhatok mindent, akkor elégedettség jár át. Akkor is örülök, amikor egy nagyobb volumenű munkát fejezek be időben. Igyekszem reálisan felmérni a lehetőségeimet és a képességeimet, de előfordul, hogy hiba csúszik a dologba. Olyankor bosszankodom, hogy jobban kellett volna valamit megszervezni. Tudom, hogy bármikor bármi közbejöhet, olyankor pedig borul minden. Az ilyesmin nehezen teszem túl magamat, hajlamos vagyok a rágódásra.
– Jellemző önre a halogatás?
– Sajnos az utóbbi időben egyre inkább. Régen, ha határidős munkát kaptam, az volt az első dolgom, hogy nekiálljak elvégezni. Most már kitolom az utolsó percig.
– Nem szól szám, nem fáj fejem?
– Van olyan helyzet, amikor egyetértek ezzel a közmondással, de nem mindig. Néha érzékelem, hogy bölcsebb hallgatni, ezért úgy teszek. Megvárom a megfelelő időpontot, amikor közölhetem a mondandómat, elkerülve ezzel a heves konfliktust. Viszont amit gondolok, azt általában kimondom, főleg ha hozzám közelálló emberről van szó. A családom szerint elég kritikus vagyok. De azt tartom, hogy inkább mondjanak kellemetlenséget a szemembe, mintsem a hátam mögött beszéljenek ki. Nem szeretem a kétszínű embereket.
– Határozott?
– Törekszem rá. A legtöbb kérdésben, amivel hozzám fordulnak, nekem kell meghoznom a végső döntést. Ez eleinte nehezen ment, de ezt is megtanultam az évek során, a beosztás révén.
– Hogyan kezeli a stresszt?
– Igyekszem időt szánni a pihenésre. Nekem beváltak a gyógyteák. Amikor úgy érzem, nagyon feszült a helyzet, akkor iszom egy csészével vagy különféle füves kapszulát fogyasztok, ami segít.
– Célok?
– Örülnék, ha a gyermekeim megtalálnák a számításaikat az életben. Ha eljön az ideje, szeretnék unokákat nevelni. Továbbá jó lenne, ha az iskolánk megmaradna jelenlegi formátumában, líceumként, és nem kellene sort keríteni leépítésekre, nem lenne létszámcsökkenés. De minden a háborús helyzettől függ. Bízunk a legjobbakban!
