Bajban a Kulacs étterem: a vendéglőt a végleges bezárás fenyegeti ● Kárpáti Igaz Szó

A háború következményei a kárpátaljai vállalkozókat sem kímélik

A Beregszászi járásban, sőt, Kárpátalján, nehezen találunk olyan embert, aki ne hallott volna a mezőkaszonyi Kulacs étteremről. Az ukrán–magyar határ közelében lévő családi vállalkozás ugyanis már 24 éve működik a településen. Mint mindenkinek, a Kulacs étteremnek is voltak nehéz évei, ám valahogy mindig sikerült átlendülnie azokon. Az elmúlt esztendő kihívásai azonban az eddigi megpróbáltatásaikon is túltettek. Sass Éva étteremtulajdonostól megtudtuk, a helyzet súlyos, a vendéglőt a végleges bezárás fenyegeti.

Bujdosó Ivett

Éva asszony keserédes mosollyal az arcán fogadta kétszemélyes csapatunkat. A kellemes emlékek derűt csaltak az arcára, ám a Kulacs étterem rögös múltját mesélve olykor elkomorodott.

– Eleinte akadozott a gépezet, egy faluban vendéglőt üzemeltetni nagy kihívás volt. Akkoriban az emberek saját maguk készítettek mindent az ünnepekre, hétköznap pedig szinte elképzelhetetlen volt, hogy beüljenek az étterembe. Lassan változtak az igények, ám helybéli vendégeink kezdetben alig akadtak.

A közeli Beregszász és a környező települések adták vendégkörünk nagy részét

– avat be a kezdetekbe Sass Éva.

Mint megtudtuk, az étterem családi vállalkozásnak indult, ám idővel a házaspárra maradt a feladatok nagy része.

– A gyermekeink más foglalkozást választottak, ám amikor szükség volt, besegítettek. A 2010-es években szinte minden héten volt egy esküvő, keresztelők, születésnapok sorakoztak a naptárunkban. Akkoriban váltak divatossá az étteremben tartott rendezvények, nőttek az igények, a látogatottságunk pedig a maximumon volt.

Folyamatosan teltházzal üzemeltünk, alig győztük kiszolgálni a vendégeket. Szép emlékek…

– sóhajt fel az étteremtulajdonos.

És ha már az emlékeknél tartunk: aki nem ismerné a Kulacs étterem történetét, most töviről hegyire elmeséljük azt. Sass Éva egész életében saját étteremről álmodott. Korábban a kereskedelemben dolgozott, állami boltban volt eladó, majd a helyi „csájnában” talált munkát.

– Egész életemben saját étteremről álmodtam, és nem titkoltan kerestem erre a lehetőségeket. A Kulacs épülete az Engels Kolhoz dohányszárítójaként működött, a rendszerváltás közeledtével átalakították étkezdévé, majd idővel étteremmé avanzsált. A kolhoz megszűnésével közel 200 ember tulajdonába került a terület és a rajta álló épület. Két-három évnyi zárva tartás után a felnőttkorba lépő fiam és a barátja úgy döntöttek, megpróbálják kibérelni a helyet, és életet lehelnek az üresen álló termekbe. A férjemmel támogatásunkról biztosítottuk őket, ám nagy munka várt mindannyiunkra: két hónapig csak takarítottunk és rendezkedtünk. Nehezen indultunk. 1999. október 29-én nyitottunk. Aznap sok vendégünk volt, bizakodóak voltunk, majd a hétköznapok hamar a földre rántottak minket. Ennek ellenére nem adtuk fel, kitartottunk – révedt a múltba Éva asszony. – Amikor kezdték megismerni a helyet, a közel 200 tulajdonos is „felébredt”, és voltak, akik nem könnyítették meg a működésünket. A szomszédos épület például összedőlt, miután az egyik tulajdonos jogos jussát követelve kibontotta annak közfalát. Hét éven keresztül vártuk, hogy rendeződjön a helyzet, majd a tettek mezejére léptünk: egyesével kerestük fel a vagyonjeggyel rendelkezőket, és megvásároltuk tőlük azokat. Ez a folyamat további két évet vett igénybe, a dokumentáció pedig a tizedik évre készült el.

A kitartásuk meghozta gyümölcsét, az épület és a hozzá tartozó földterület végül a Sass család birtokába került. Kezdődhetett hát az álom valóra váltása.

– Ezek után saját ízlésünkre és igényeinkre szabtuk a belső teret, létrehoztunk egy nagyobb termet, ami különböző rendezvényeknek biztosított helyszínt. A hétköznapi pangás pótlása érdekében a hétvégéken diszkókat szerveztünk. Akkoriban nem sok lehetőség volt az ilyesfajta szórakozásra, így az események meghozták a várt eredményt. Még Ungvárról is jöttek hozzánk a fiatalok, egy hétvége folyamán 500-700 vendéget is kiszolgáltunk. Ezt a bevételt kellett aztán beosztanunk egész hétre. 13 évig tartott a siker, majd egyre több környező településen nyíltak hasonló szórakozóhelyek, a bőség zavara pedig a fiatalokat az új helyek kipróbálására ösztönözte. Tudtuk, a fennmaradásért váltanunk kell – mesélte Éva asszony.

Ekkor belevágtak a falusi turizmusba. Mint megtudtuk, a váltás nem volt könnyű, ám a szemük előtt a megmaradásra való törekvés lebegett.

– A lányom a turizmusban helyezkedett el, oktatja és műveli is az ezzel kapcsolatos tevékenységeket. Ő ihlette a Kulacs étterem történetének következő állomását, a falusi turizmus meghonosítását a településen. Az elgondolás sikeresnek bizonyult, számos országból érkeztek csoportok, melyek Kárpátalja gyöngyszemeinek megtekintése közben nálunk szereztek gasztronómiai élményeket. Örömteli időszak volt, számos ismeretség, barátság köttetett. Minden csoportra emlékszem, fényképek, szuvenírek segítenek a jó emlékek felidézésében.

2014-ben, a kelet-ukrajnai harcok kezdetekor mindez megszűnt. A félelem eluralkodott a külföldi turistákon, nem szívesen látogatták az országot

– komorodott el Sass Éva.

A közeli mezőkaszonyi termálfürdő megnyitása valamelyest segítette a turizmus fennmaradását, lényegesen megnőtt a belföldi utazók száma. Ukrajna számos megyéjéből érkeztek a településre, így emelkedett a szálláshelyet keresők száma.

– Azt vettük észre, hogy már nem elég csak étteremként működnünk, szálláshelyet is kell biztosítanunk a távolról érkezőknek. Az egyik alig használt termünket átalakítottuk, és kisebb szobákat hoztunk létre. Egy négy- és egy háromágyas, illetve két kétágyas szobát alakítottunk ki. Az első évben teljes kihasználtsággal működtünk. Számunkra is hihetetlen volt az a pozitív reklám, melyet vendégeink szájról szájra terjesztettek rólunk. Ám amikor a befektetéseink megtérültek, máris jött a következő nehézség, a koronavírus-járvány – tekintett vissza a közelmúlt eseményeibe a tulajdonos.

A számos akadály ellenére a világjárvány sem törte meg teljesen a Kulacs étterem szárnyalását. A megpróbáltatások még inkább összetartóvá, eltökéltté tetták a Sass családot.

– Mihelyst egyenesbe jöttünk és elismertek bennünket, szembetaláltuk magunkat a koronavírus-járvánnyal. A korlátozások és a félelem miatt jelentősen csökkent a vendégeink száma. Sokan nem mertek étterembe, közösségbe járni, ám idővel oldódott ez a szorítás, így az egészségügyi előírásokat betartva fokozatosan helyrerázódtunk.

Igyekeztünk megfelelni a közösség és a hatóság elvárásainak is, a közel kétéves kínlódás után a megkötések szerinti működés felüdülésnek hatott

– fejtette ki Éva asszony.

A háború azonban teljesen tönkretette a vendéglátóegységet. A kapacitásuk 20 százalékát sem használják ki, sőt, az étterem látogatottsága a nullához közelít.

– Ahogy látják, sehol senki, a falu szinte üres, a korábbi nyüzsgésnek nyoma sincs. Gyakorlatilag a legtöbb fiatal külföldön van, nincs kivel, nincs kinek dolgozni – magyarázta. – 2022. február 24-e belevésődött az emlékezetembe, ugyanis akkor lett volna a hagyományosan torkos csütörtökhöz igazított Magyar konyha hete. Rengeteg rendelésünk volt, helyben fogyasztásra és elvitelre is több száz adag ételt készítettünk. Egész éjszaka dolgoztunk, majd hajnalban jött a szomorú hír: kitört a háború. Erre nem voltunk felkészülve, reagálni sem tudtunk a döbbenettől. A kezdeti sokk után megpróbáltuk menteni a menthetőt, ám nem várhattuk el senkitől, hogy ilyen helyzetben az étterem kárának enyhítését helyezze előtérbe. Sokan mégis elvitték a rendeléseiket, így valamelyest kárpótolták az óriási kiesést. Tehát az első nap már jelentős anyagi kieséssel, mondhatni ráfizetéssel indultunk. És egyre csak rosszabb lett, most pedig itt tartunk. Üresen áll az életünk munkája…

Sass Éva elmondta, a háború kezdetekor több magyarországi és holland segítőjüktől is kaptak támogatást, amit szeretetkonyha működtetésére fordítottak.

– Először 40 emberre főztünk, leginkább belsőukrajnai menekülteknek, majd, miután egyre kevesebben lettek, a támogatás pedig még lehetőséget biztosított rá, a helyi rászorulók és idősek étkeztetésére álltunk át. Jelenleg 55 fő ellátását biztosítjuk hetente három alkalommal. Alkalmazottunk már nincs. Hamarosan ez a projekt is véget ér, s hogy hogyan tovább, azt még nem tudjuk – mondta.

Éva asszony mégis reménykedik, az álmát, élete munkáját nem adja fel könnyen.

– Mindennap eljövök, rendben tartom az éttermet, a vendéglátóteret, illetve rendezgetem a számos emléktárgyat. Ezzel tartom életben a reményt, így ha holnaptól változik valami, készen állunk a folytatásra. Itt minden tárgynak, saroknak története van. Nehéz ettől elszakadni… Nem akarunk… Kitartunk…