Határozott, kiegyensúlyozott, céltudatos. Munkáját szívvel-lélekkel végzi, s ha egy kis kikapcsolódásra vágyik, akkor az otthonukat szépíti vagy a Hazajárókkal túrázik. A színház varázsa családját is magával ragadta, gyermekei otthonosan mozognak az általa vezetett teátrumban. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Sin Edina, a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház megbízott igazgatója.
Hegedűs Csilla
– Hol és hogy telt a gyermekkorod?
– Egy beregszászi járási kis faluban, Guton születtem, vidéki környezetben nevelkedtem. Nyugodt, kiegyensúlyozott, szabad gyerekkorom volt, melyben fontos szerepet kapott a természet. Sokat jártunk gombázni, s nyaranta a falut átszelő folyóban (a helyiek Kanálisnak nevezik) fürödtünk a húgommal és az unokatestvéreimmel. A nagycsalád jelenléte meghatározó élmény volt számunkra. Máig szeretettel gondolok a mindig népes családi udvarra, a közös ünnepekre, a megterített nagy asztalra, a tradicionális, falusi pillanatokra. A húgommal sokat civakodtunk, eleven, egymással állandóan vitázó testvérek voltunk, mivel szinte mindenben különböztünk. Én babázós, csöndes kislány voltam, míg Orsi a fiúkkal játszott, a focizás volt a kedvenc időtöltése. Ennek ellenére mindig mindenben számíthatunk egymásra.
– Szülőfaludban kezdted az iskolát?
– Igen, az elemi iskolát Guton végeztem, majd nagyot fordult az életem, amikor tízévesen felvételt nyertem a Beregszászi Magyar Gimnáziumba (ma Beregszászi Bethlen Gábor Líceum – a szerk.). Sokat változtatott rajtam az ott töltött nyolc év. A gimnáziumi tanáraimnak köszönhetően kiváló oktatásban és nevelésben volt részem, ráadásul kollégista lettem, ami önállóságra nevelt, miközben az osztályunk igazi, összeforrott csapattá vált Kádár Rozália osztályfőnökünk vezetésével. Az ott kötött barátságok egész életemen át elkísérnek. Ezért is gondolok hálával minden tanáromra, akik a lexikális tudás mellett az életre is igyekeztek felkészíteni minket.
– Hol folytattad a tanulmányaidat?
– A gimnázium után felvételt nyertem a Szegedi Tudományegyetem kommunikáció–informatikus könyvtáros szakára. Kalandos fordulat következett, ugyanis ez a szak nem indult el, így egy évet halasztottam, ezalatt Budapesten dolgoztam, majd a hazatérés mellett döntöttem, immár a későbbi férjem hatására is, s az Ungvári Nemzeti Egyetem magyar nyelv és irodalom szakára jelentkeztem. A megyeszékhely idegen volt számomra Beregszász után, ahol mi óvó buborékban éltünk. Ungváron teljesen más közegbe csöppentem, közelebb kerültem az ukrán közösséghez, és lényegében ott sajátítottam el az államnyelvet is.
– Mikor és hogyan jött a képbe a színház?
– Az ungvári diplomát megszerezve a Debreceni Egyetem Magyar és Összehasonlító Irodalomtudományi Doktori Iskolájában folytattam a tanulmányaimat, ahol a néhai Görömbei András és Takács Miklós tanár urak kettős témavezetésével a beregszászi színházzal, mint kutatási területtel, kezdtem foglalkozni. Így került közelebb hozzám a színház, persze az előadásokat gyerekkorom óta rendszeresen látogattam a szüleim, főleg édesapám hatására, s a színészeket is ismertem. A doktori tanulmányaimmal párhuzamosan munkába álltam, egy ideig a beregszászi főiskola felnőttképzési központjában dolgoztam, majd az intézmény könyvtárában helyezkedtem el. 2008-ban a főiskolai színházi évad közönségszervezője lettem, vagyis a hallgatók számára szerveztünk színházlátogatásokat.
– Már a budapesti éved alatt is egy párt alkottatok a férjeddel. Mikor házasodtatok össze Józsival?
– 2010-ben, s az ő szülőhelyén, Tiszaújlakon telepedtünk le, ott alakítottuk ki a családi fészkünket. 2011-ben megszületett az első gyermekünk, Abigél, 2013-ban pedig a fiunk, Márk. Abigél jelenleg a Karácsfalvai Sztojka Sándor Görögkatolikus Líceum diákja, Márk pedig a tiszakeresztúri magyar tannyelvű általános iskola harmadik osztályos tanulója. Az ötévnyi szülési szabadság alatt sem hagytam fel a munkával, több hetilapnak és kiadónak is bedolgoztam korrektorként. Aztán 2016-ban jött a felkérés a beregszászi színháztól, hogy vállaljam el a főszervezői állást. Bár ismertem a társulatot, s volt tapasztalatom ezen a téren, sok mindent meg kellett tanulnom a színház működéséről. Ezalatt egyre inkább azt éreztem, hogy a helyemen vagyok.
– Hogyan tudnád értékelni az utóbbi hét évet?
– Annyi minden történt a színház életében! A magyar állam támogatásának köszönhetően, a Kárpátaljai Magyar Főiskoláért Alapítvány közreműködésével nagyszabású felújítás zajlott az épületben. Alapvetően a fejlődés, az előrelépés jellemezte ezt az időszakot. A jó előadások mellett mindig fontos volt a színház életében, hogy a kárpátaljai magyarság egyik „találkozóhelye” is legyen. Arra törekedtünk, hogy egyfajta kulturális hálózatot építsünk ki és tartsunk fent Kárpátalja-szerte, így nemcsak kulturális, hanem az oktatási, civil és egyházi szervezetekkel is jó a kapcsolatunk. Emellett természetesen a szakmai vonalon Vidnyánszky Attila főrendező támogatásával szintén előre tudtunk haladni. Az elmúlt 2-3 év nem kedvezett a kulturális programoknak, de próbáltuk megtalálni azokat a lehetőségeket, amelyeken keresztül a színház által szólhattunk az emberekhez.
– Hogy élted meg a megbízott igazgatói kinevezésedet? Kihívásként tekintettél rá?
– Ez egy elhúzódó folyamat volt. 2019 végétől vezettem a színház alapítványát, ahol számos programot valósítottunk meg. A színház élére a megbízott igazgatói kinevezést 2022 márciusában kaptam meg a megyei tanácstól a háború kitörése után néhány nappal. Mondanom sem kell, hogy minden addigi tapasztalatra és sokszoros munkára volt szükség, hogy megmaradjunk, hogy folytatni tudjuk ebben a kaotikus világban. Egyelőre bírjuk, mert ez nagyon erős, összetartó társulat, kivétel nélkül mindenkinek szívügye, nemcsak a munkahelye a színház. Ráadásul idén harmincéves a teátrum, tehát a múlt is kötelez, már csak ezért sem szabad feladnunk, ahhoz túl értékes. Óriási megtiszteltetés, hogy rám bízták ezt a feladatot. Ebben különösen Vidnyánszky Attila bizalma erősített meg, az ő biztatása nélkül nem vállaltam volna.
– Hogyan tudod egyeztetni a sok munkát a magánélettel, a gyerekek nevelésével?
– Nem egyszerű egyeztetni a magánélettel az ilyen jellegű kihívásokat, hiszen szinte a nap 24 órájában elérhető kell hogy legyek. Hála Istennek a férjem ezt elfogadta, megértő társ, sőt, nagyon úgy tűnik, ő is megszerette a színházat. A gyermekeink pedig már ebben nevelkednek, az előadásokat rendszeresen látogatják. Azt hiszem, nekik is érték, hogy egy ilyen varázslatos világ közeli részesei lehetnek. Úgy is fogalmazhatnék, hogy nálunk a színház az ötödik családtag. A gyereknevelésben segítségemre vannak a nagyszülők, rájuk mindig számíthatunk, amiért hálás vagyok nekik.
– Belefér az életedbe a halogatás?
– Nem! Ez a munka fegyelmezett magatartást igényel, szigorúan és tudatosan nevelem magamat is erre. Az én felelősségem megszervezni a munkafolyamatot, állandó mozgásban tartani a színház ügyét, halogatni pedig – különösen háború idején – nem lehet. Másrészt a feladatok leosztását követően itt már mindenki pontosan tudja, hogy mi a konkrét teendője, szakmai alázattal és évtizedes gyakorlattal teszi színész, technikus, díszítő és még sorolhatnám, a maga dolgát.
– Szoktál bármi miatt is aggódni?
– Nem. Mélyen hívő ember vagyok, s hiszem, hogy minden okkal történik. Inkább izgulni szoktam, hogy jól menjenek az előadások, a próbafolyamatok, hogy megszülessenek azok a pillanatok, ember–ember közötti találkozások, amiért az egészet csináljuk. A túlterhelés miatt néha kijön belőlem a komorság, ám ez hamar elmúlik. Alaphangulatom az életöröm. Stabil és kiegyensúlyozott családi hátterem van, minden reggel úgy jövök el otthonról, hogy hálát érzek mindezért. A sok nehézség és buktató ellenére – akad bőven – is szeretem, amit csinálok. Jó érzés emberek között lenni, olyan dologért menni előre, amit hasznosnak és értékesnek tartok. A vidámság sem szokott problémát okozni, aki ismer, tudja, hogy mindig fülig ér a szám.
– Jó emberismerőnek tartod magad?
– Megesett már, hogy tévedtem ezen a téren, akár pozitív, akár negatív értelemben. Ilyenkor nagyvonalúnak kell lenni egymással.
– Van olyan emberi tulajdonság, ami bosszant?
– A kicsinyesség és az önzés. Ha választhatok, akkor inkább elkerülöm az ilyet. Ezzel együtt vannak helyzetek, amit nem tudunk kikerülni, és nem is kell. Amikor bátran fel kell vállalnunk, ha valamivel nem értünk egyet. Nem szabad mindig elbújni a konfliktus elől, mert a szőnyeg alá söprés is problémákhoz vezet. Mindezt persze valahogy szépen, kompromisszumot kötve kellene elérni, ami vagy sikerül, vagy nem. Az emberi kapcsolatokban az érzelmi nagyvonalúságot és az önzetlenséget nagyon fontos tulajdonságnak tartom.
– Mi a hobbid? Mi az, ami kikapcsol?
– Nagyszerű baráti társaságunk van, a férjem gyerekkori barátaival és családjaikkal egészen nagy csapatot alkotunk. Velük rendszeresen összejártunk, ezen sajnos elég sokat változtatott a háború… Nagyon szeretek régi dolgokból újat kihozni, barkácsolni. Az otthonunkban sok ilyen tárgy van. Újítottam már fel régi szekrényt vagy zongorát. És van egy közös hobbink a férjemmel, aminek mostanában sajnos nem igazán tudunk hódolni, ezek a Hazajáró-túrák. A fizikai kihívás mellett izgalmas felfedezni a szülőföldünket, mert csak ahhoz tudunk kötődni igazán, amit megismerünk.
