Tizennégy hónapja tart az orosz–ukrán háború. Mondhatnánk, hogy repül az idő, ugyanakkor a nyomasztó hétköznapok minden egyes órája, perce beleivódik a agysejtjeinkbe, és ha valamilyen csoda folytán – jelenleg semmi nem utal erre – holnap kitörne a béke, nagy valószínűséggel még hosszú ideig velünk maradna az a leírhatatlan érzés, amely tavaly február 24-e óta bennünk él.
Pedig olyan távolinak tűnik, hiszen Kárpátaljától több mint ezer kilométerre folynak a véres harcok, ugyanakkor a háború az itt élőknek a mindennapi valóságot jelenti. A „béke szigete” jelzővel emlegetett Kárpátalja a legbiztonságosabb megyének számít Ukrajnában, mivel itt nem voltak harci események. Ám időről időre megszólalnak a légiriadót jelző szirénák, egymást érik a gyászjelentések, mindennaposok a katonatemetések, rengeteg belső menekült igyekszik új életet kezdeni. Mindennap azon sóhajtozunk, hogy visszakapjuk a békés életünket. Leginkább ez az elmúlt hétvégén tűnt fel, miután Ungváron a japáncseresznye virágzása több tízezer embert vonzott az utcákra – helyieket, belső menekülteket, turistákat más régiókból. Meg is teltek a belvárosi kávézók teraszai, hosszú sorok kígyóztak a fagylaltozók előtt. A koronavírus-járvány előtt lehetett utoljára ilyet tapasztalni. A lelki nyugalom megőrzése, a gondűzés és némi feltöltődés érdekében mindenki igyekszik kiszakadni a háborús hangulatból. Hiszen szinte minden felületen, a rádióban, a tévében, az interneten, a közösségi oldalakon ez jön velünk szembe. Valami olyasmi megy végbe, amit kilenc évvel ezelőtt egyszer már átéltünk a kelet-ukrajnai konfliktus kirobbanásakor. Akkor is óriási pánikhangulat volt az országban, majd idővel megtanultunk ezzel az elfogadhatatlannak tűnő helyzettel együttélni. De hány ilyen befagyott konfliktus van még a világon?! Gondoljunk csak bele, az arab–izraeli konfliktus, más nevén a palesztin–izraeli konfliktus – habár Izrael Állam hivatalosan csak 1948 óta létezik – már a 20. század elején elkezdődött, és azóta változó intenzitással folyik politikai, katonai és gazdasági síkon egyaránt. Csak remélni tudjuk, hogy nekünk nem kell berendezkedni egy évtizedekig húzódó konfliktusra. Mert míg Kárpátalján a szakurák virágzásában gyönyörködhetünk, addig a kelet- és dél-ukrajnai frontvonal mentén szakadatlanul folynak a harcok, katonák és civilek halnak meg, folyamatos a rakétafenyegetettség az egész országban. A megye kormányzója egy rövid kisfilmben hívta fel a figyelmet arra, hogy miközben Ungvár utcáin a virágzó szakurákban gyönyörködnek az emberek, addig az ország keleti és déli részén háború dúl. Viktor Mikita közösségi oldalára feltöltött bejegyzésében emlékeztetett arra, milyen súlyos árat fizetünk ezért a békéért, amely Kárpátalján honol.
Milyen is az élet. Míg hétvégén a szakurák virágzásáról tudósít az újságíró, hétfőn már Magyarország Ungvári Főkonzulátusán a magyar kormány támogatásában részesült két, a fronton elesett magyar származású katona hozzátartozójának szívszorító történetét hallgatja… Ez most a szomorú kárpátaljai valóság. Gyászos kontraszt.
