A Tóháton is mindent megtesznek a református közösség építéséért
Istennél semmi sem lehetetlen, olvasható Lukács evangéliumában. A jelenlegi szürreális helyzetet sokszor nehéz ép ésszel felfogni, s úgy érezzük, nincs kiút, nincs visszaút. A tóháti reformátusokat még a legkilátástalanabb szituációban is emlékeztetik arra, hogy minden lehetséges annak, aki hisz. De az is meg van írva, hogy „akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.” (Ézsaiás 40,31)
Simon Rita
A háború előtt Mezőkaszonyban nagyjából 950 főt számlált a református gyülekezet, míg Bótrágyon 1100-at – tudtuk meg Radvánszky Ferenctől, a két gyülekezet lelkipásztorától.
– Nagyon nehéz megmondani, hogy ebből mennyien maradtak, de úgy véljük, hogy mindkét községben körülbelül 650-re csökkent az egyházfenntartók száma. Ebből
Kaszonyban 80-90 a templomjáró, míg Bótrágyon átlagosan 70-80 főt látunk a vasárnapi Istentiszteleteken. Mind a két településen élnek a római katolikus felekezethez tartozók is. Ők a lakosság nagyjából 20 százalékát teszik ki Bótrágyon és 40 százalékát Kaszonyban, a többiek reformátusok.
A Mezőváriból származó lelkész 1997 óta szolgál a gyülekezetekben. Mint mondja, kamasz korában erősen érdeklődött az irodalom iránt is. Verseket, novellákat írt. Istenhez és az Egyházhoz 1990-ben elkezdődött hitoktatás révén került közelebb. Azóta igyekszik mindenkor Istentől függő életet élni, és emlékeztetni magát vezérigéjére: „Tehát akár esztek, akár isztok vagy bármi mást tesztek, mindent Isten dicsőségére cselekedjetek” (1Kor 10,31). 1992-től ’97-ig Budapesten tanult teológiát. Később – 2003 és 2005 között – Hollandiában elvégezte a doktori képzést is. Jelenleg a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Történelem Tanszékén latint és vallástörténelmet tanít, illetve a Kárpátaljai Magyar Nagycsaládos Egyesületben ifjúsági órákat vezet.
– Messzire sodorta az élet, mégis hazajött.
– Így van. A disszertációm megírására mindössze két évem volt, mivel annyi ideig tartott az alapítvány ösztöndíja, amivel kimehettem külföldre. A témám az Ősegyház (ami Krisztus után 325-ig datálható) önértelmezése volt. Az egyházon belüli identitáskrízissel való megküzdés felkutatása volt a feladatom.
– Milyen következtetésekre jutott?
– Arra, hogy az egyház akkor tud megmaradni, ha szilárd önazonossággal, identitással rendelkezik.
Ezt az állhatatosságot nagyon sokszor a külső körülmények kényszerítették ki. Az önazonosság akár kényszerből történő megfogalmazásánál és megélésénél, a Történelem Ura nevelő és terelgető munkáját lehetett felfedezni. S az egyház csak később ismerte fel, hogy Isten különös kegyelme volt, amikor az önazonossága világítására késztette az Ő népét. Az egyház akkor töltötte be a küldetését, amikor válaszokat és megoldásokat tudott adni és mutatni a saját történelmi korának kihívásaira. Ha röviden akarom megfogalmazni, akkor az Egyház ereje a küldetésének megélésétől, a küldetésének megélése, a jó (vagyis használható) problémamegoldástól függ.
– Jelenleg is nehéz körülmények között élünk, most kiváltképp fontos a jó problémamegoldó képesség. Hogyan sikerül ez az egyháznak?
– Valóban. A jelen helyzetben sokszorosan felelősségteljesebb módon kell megélni a környezeti kihívásokra adott találó válaszmegfogalmazás és -felmutatás (mint modelladás) küldetését. A történelmi tapasztalat folytonosan alátámasztja, hogy amennyiben megtudjuk fogalmazni a problémákat és képesek vagyunk megoldani azokat, akkor növekedhetünk. Ha nem sikerül, a problémák felőrölnek minket és összezsugorodunk. A jelen helyzetünk kulcsfogalma: bizonytalanság (s ez az egész európai keresztyénségre valamilyen formában igaz). A bizonytalanság, a legnagyobb mentális teher (mely összehasonlíthatatlanul több energiát emészt fel és ezért pusztítóbb, mint bármely fizikai terheltség). E terheltség negatív hatása, a legvalóságosabb társadalmi és egyéni léttapasztalatunkká lépett elő. Amikor nem tudjuk, mi lesz a következő lépés…, hogy amit eddig csináltam, annak volt-e értelme és megmarad-e a jövőben…, lehet-e rá építeni, amikor minden megkérdőjeleződik, akkor a megszokott életterünk kibillen az egyensúlyából. Tapintható az emberek tanácstalansága: menjenek vagy maradjanak, mit tegyenek, ha szét van szakítva a család? Az egyedül maradt nyugdíjasoknak kiváltképp szükségük van a támogatásra. Ezért próbálunk mindkét gyülekezetben átható diakóniai programot működtetni. Az elmúlt 25 év alatt még soha nem volt ilyen nagy igény erre. Élelmiszercsomagokat juttatunk el hozzájuk, de akár meleg ételt is biztosítunk. Még nagyobb hangsúlyt fektetünk a személyes kapcsolatok ápolására. Intenzívebbé tettük a korábban is működő családlátogatásokat.
E körülmények között a jelenlegi egyházi feladatunk lényege: e megbillenés ellensúlyozása (az élet egyensúlyának helyreállítása érdekében). Az egyházközségeink programjai, ezt az egyensúlyozást hivatottak megvalósítani; már csak azzal is, hogy az egyházunkat eddig jellemző programok, következetes stabilitással folytatódnak. Nagy szükség van a stabilitásra, hogy az emberek lássák és érezzék: itt vagyunk és lehet ránk számítani. Ezért ifjúsági és hittanórákat, kézműves köröket, énekkari összejöveteleket tartunk az általános imaórák és Istentiszteletek mellett. Hálásak vagyunk, hogy új arcok bukkannak fel az Istentiszteleteken. Hiszem, amíg van imádságunk, amíg van Istenbe való kapaszkodásunk, addig van megmaradásunk. Mindezen bizonytalansági terhek kihívásainak megfelelni, csak az empátia és az értő figyelem ötvözetének megvalósításával lehetséges (hatalmas igény van ezen fogalmak gyakorlati megjelenítésére, mint az egyház jelenlegi fényére).
– Mennyire nyitottak erre az emberek?
– Az emberi lét élettere a közösség. A közösségnek két iránya van: horizontálisan, az Isten felé, és vertikálisan, az embertárs felé. E két irány egymást feltételezi (például: csak akkor lehetek rendben az Istennel, ha rendben vagyok az embertárssal és fordítva…). Ezen kétirányú élettér, az ember természetes létigénye. Amennyiben e kapcsolati élettér sérül, az emberi élet sérül. Ezért jelentős igény van a kapcsolatok kialakítására. A gyülekezeti tagjaink várják a találkozókat és a közösségük megélésének lehetőségét, melyben átélik, hogy valaki nyitott feléjük, beleéli magát a helyzetükbe, kibontakozási teret ad a számukra. Nálunk hagyomány, hogy születésnapjukon személyes látogatással és ajándékkal köszöntjük a gyülekezeti tagokat. Ezek a beszélgetések nagyon meghittek szoktak lenni, most az efféle látogatások még inkább felértékelődnek.
– Nem az egyházon múlik, mi fog történni, de mégis, mivel tudják biztatni az embereket, hogyan tudják meggyőzni őket, hogy a szülőföldjükön maradjanak?
– A bizonytalanság idején felértékelődik a prófécia. Ez a jelenben menedéket, a jövőben irányt jelent (a bizonytalanság e két fogalom hiánykörülménye). Hogy legyen miben kapaszkodni és bizakodni. Ilyenkor, a külső stabilizálási igény miatt, kulcsfontosságú a vezető belső stabil látása és példája, ezért a vezetés küldetésének jelen megélési és legalitási feltétele: az előrelátó stratégia birtoklása és a kezelése. A mostani helyzetünkben az egyház nagy küldetése az, hogy a jelen stabilizálása mellett kapaszkodót nyújtson a jövőbe is. Prófétai szolgálatot kell végezni, ami abban nyilvánul meg, hogy a vezetők valamilyen jövőképet mutatnak és ebből adódó életvezetést nyújtanak.
– Milyen jövőnk lehet?
– Ebben a kérdésben mutatkozik meg, hogy az egyház égi forrással is rendelkezik, nem csak földivel. Mert ha kizárólag utóbbiból élne, akkor az roppant drámai lenne. A kárpátaljai magyarság körében megfigyelhető csökkenő tendencia a koronavírus-járvány és a háború idején felerősödött. A statisztikusok a point of no return, azaz a pont, ahonnan nincs visszaút fogalmat akkor szokták használni, amikor az adott közösség 5 egymást követő évben kétszer több tagot veszít, mint amennyi abban reprodukálódik vagy beköltözik. Vagyis, ha kétszer annyi a temetés, mint a születés, akkor a közösség menthetetlenül felmorzsolódik. Ez törvényszerű. A helyzet az, hogy a református egyházunk már a Covid előtti időszakban átlépte ezt a lélektani határt. Általánosan Kárpátalján egy keresztelőre tíz temetés jutott az elmúlt évben. A statisztika olyan drámai képet mutat, amilyet a Kárpátaljai Református Egyházkerület százéves történelmében még nem tapasztaltunk. Tehát emberileg nézve a helyzet visszafordíthatatlan. Ha az egyházunk így is kitart és fennmarad, akkor ez maga lesz a csoda és a puszta létünkkel az Isten történelem feletti erejéről teszünk bizonyságot. Ha fel tudunk mutatni valamilyen stabilizáló erőt, vagy át tudjuk menteni egyházunk értékeit a következő, nyugalmas szakaszba, akkor az Isten jelenlétének és munkájának leszünk a kézzelfogható bizonyítéka. Mert most a kárpátaljai magyarság emberileg lehetetlen helyzetben van. Már nagyjából 15 éve megfogalmaztuk, hogy közelítünk ahhoz a ponthoz, ahonnan nincs visszaút, azóta pedig csak folyamatosan gyorsult a folyamat, mégis itt vagyunk még… És hiszem azt, hogy a Mindenható Úristen a matematikai törvényszerűség felett is áll, és Ő képes arra, hogy embereket hozzon vissza, vezetőket tartson meg, illetve olyan külső tényezőket teremtsen, ami változást idéz elő a vidéken.
– Mire gondol?
– Elképzelhető, hogy az emberek visszajönnek ide, mert már most olyan tendenciáknak lehetünk fül- és szemtanúi, ami felértékeli a Kárpát-medencét. Egyre inkább két fogalom tesz értékessé egy területet: a biztonság és az élhetőség. Abban az esetben, ha ez a kettő egymáshoz közel áll, akkor azon a helyen jólérzik magukat az emberek. És most a Kárpát-medencében ez a kettő megvalósulni látszik.
– Mit tartott szem előtt 25 évvel ezelőtt, és mire koncentrál most?
– Problémamegoldás, életstabilizálás, életvezetés. Nagy valószínűséggel a szolgálatom kezdetén is ezek lettek volna a kulcsfogalmak, csak akkor talán még nem így fogalmaztam volna meg őket. Általánosságban, ami az elmúlt közel három évtizedben elkísér, az az, hogy olyan programot próbálok megfogalmazni és megvalósítani, ami a kibontakoztatást tűzte ki célul. Ezt igyekeztünk kiterjeszteni a településre is a Kaszony, ahol jó élni elnevezésű programmal. A gyülekezetet élettérré akarom tenni, egy olyan területté, ahol mindenki megmutathatja saját értékeit, teljes életet élhet, s úgy érezheti, jó köztünk lenni.
