Mosolygós, barátságos és segítőkész. Nem ijed meg a nehézségektől, kész kilépni a komfortzónájából, ha a feladat megoldása azt kívánja. A hátországban végzett önkéntes segítségéért áprilisban Ukrajna Arany Szíve elismerésben részesült. Végtelenül szereti a családját és a természetet. Megtalálja a szépséget egy különös alakú felhőben, a rét virágaiban. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Simon Róza, a Técsői Magyar Tannyelvű Református Líceum nevelő tanára.
– Honnan indul a pályája?
– Már kicsi koromban belekukucskáltam minden babakocsiba, amikor pedig befejeztem a kilencedik osztályt, a nyári szünidőben táborozás helyett beálltam az óvodába segédnevelőnek. Még valamennyi fizetést is adtak, én pedig nagyon élveztem a munkát. A középiskolát aranyéremmel fejeztem be, ezért mindenki nagyon csodálkozott, hogy egyetem helyett a munkácsi tanítóképzőt választottam. Azt mondtam, majd később az egyetem is sorra kerül. A képző befejezése után a técsői 2. számú iskolában helyezkedtem el. Ott volt csak hely, aztán ott dolgoztam még negyvenegy évig és még két hétig. Ez idő alatt 11 kibocsájtásom volt, onnan mentem nyugdíjba is. Aztán 2022. szeptember elsejétől a Técsői Református Líceum pedagógusa vagyok. Nagyon szívesen jöttem, és nem bántam meg.
– Nem gondolta úgy, hogy jó lenne megpihenni?
– Nem, el sem tudtam képzeli, hogy én egész nap otthon üljek.
– Harcos, küzdő szellemű.
– Megtanultam, hogy az életben mindenért keményen meg kell küzdeni, nem engedheted le a kezed, a munka, a tenniakarás visz előre, az segít talpon maradni. Amikor tizenhárom éve, 48 évesen özvegyen maradtam, úgy éreztem, kihúzták a lábam alól a talajt, összedől a világ. Úgy hozta a sors, hogy mindig gondoskodnom kellett valakiről. Nagymamámmal 23 évig éltünk egy fedél alatt, az utolsó tíz évben teljes körű gondozásra szorult, míg 89 évesen jobblétre szenderült, rá két hónapra eltemettem anyukámat is. Néhány év múlva, hosszú súlyos betegség után, követte őket a férjem is. Édesapám 17 évig lakott velem, és a gyerekeimről is gondoskodni kellett. Valahogy sosem jutott idő a pihenésre, s időközben az unokák is megjelentek. Az csak természetes, hogy amivel tudom, őket is segítem. Szívesen teszem, szeretek hasznos lenni. S amikor úgy látszott, hogy rendbe jön az életem, stabilizálódott a betegségem, s lassan a pihenésre is lehet gondolni, jött a háború.
– A minap Ukrajna Arany Szíve címmel tüntették ki.
– Ez a Kárpátaljai Önkéntesek civil szervezet kitüntetése, a különböző területeken tevékenykedő volontőrök munkáját ismerik el vele. Amikor kitört a háború, az ijedtségen kívül az első kérdés a hogyan segíthetek? volt. Kiderült, hogy nagy szükség van álcázó hálókra, azt fontuk, de rövid időn belül elfogyott a megfelelő színű anyag. Eszembe jutott, hogy nagymamám valamikor ruhafestékkel újította fel a kopott öltözetet, tehát ruhafestéket kell szereznünk. Az anyagot ismerősök és a turkálók biztosították, átadták a megmaradt ágyneműket, én pedig otthon befestettem azokat. Kitettem az udvarra a régi gáztűzhelyet, egy nagy fazekat és indulhatott a munka. Mielőtt sor került volna az anyag festésére, azt elő kellett készíteni, levágni a gombokat, méretre szabni, majd pedig megszárítani. Naponta 10-25 kg anyagot festettem meg. Novemberig másfél tonnára nőtt az anyagmennyiség, amely az én kezem alól került ki. Így utólag magam is elborzadok azon, mennyi anyagot kellett feldolgoznom. Télen fehér álcaköpenyeket varrtam. El lehet képzelni, mennyire tudtat vele haladni, amikor mindössze négy órát volt villany, a varrógépem pedig elektromos. Most álcaköpenyeket készítünk. Hatalmas munka, három nap alatt két darabot sikerül elkészíteni, ha közben semmi mással nem foglalkozom. Ismétlem, szívesen segítek, ahol szükség van rá, és nem várok érte jutalmat, de jólesett, hogy elismerték a tevékenységemet.
– Mi motiválja a munkáját?
– Egy lakótelep szomszédságában lakom, körülbelül 200 méteres körzetből hatan szolgálnak a fronton, akik a volt tanítványaim, azok férjei, testvérei, ismerőseim. Aztán pedig kapok visszajelzést. A frontról szabadságra hazajött ismerősöm mesélte, hogy az a háló, amit tavaly küldtünk, még mindig megvan és jó szolgálatot tesz. Ilyenkor érzem, hogy van annak értelme, amit csinálok.
– Hogyan osztja be a napját, hogy mindenre jusson ideje?
– Mindig azt a munkát veszem előre, ami a legsürgősebb és a legfontosabb.
– Hogyan szokott kikapcsolódni, pihenni?
– Nagyon szeretem a természetet, Királymezőn (Uszty-Csorna) nőttem fel, édesapám a fafeldolgozó üzem vezetője volt, tőle örökölte a természet szeretetét, tanultam meg értékelni az erdő nyugalmát, élvezni a madárcsicsergést. Az utóbbi években kevés idő jut a pihenésre, de évente legalább egyszer alkalmat keresünk egy- egy nagyobb kirándulásra. Ha erre nincs lehetőség, akkor kibiciklizünk a városvégi tóhoz, megnézzük a hattyúkat, vagy csak kisétálok a Tiszához. Bármilyen fáradt vagyok, megnyugtat a természet, erőt merítek belőle.
– Család?
– Két gyerekem van, már felnőttek, megtalálták a hivatásukat, a helyüket az életben. Van három csodálatos unokám, akikért érdemes tovább dolgozni és élni.
