Országos visszhangot kapott az a szégyenletes eset, amely a minap történt Ungváron. Elszenvedője egy fogyatékos kisgyerek volt. A történteket a gondozója, egy helyi társadalmi szervezet vezetője osztotta meg a közösségi hálón, ami pillanatok alatt egészen az emberjogi ombudsmanig jutott. Az illetékes vizsgálatot is ígért az ügyben, bár ez aligha tudja begyógyítani a nyolcéves gyerek lelkében keletkezett sebet…
A kislány semmiben sem szenved hiányt, kivéve a közeget, mely hajlandó olyannak elfogadni, amilyen, a kerekesszékével együtt, írta bejegyzésében a gondozója. Életében először meghívást kapott egy kortársa születésnapjára, amit egy játszóházban tartott az ünnepelt. Repesett az örömtől, nagyon izgatott volt, csak egy dolog nyugtalanította, hogy fog közlekedni a játszóházban. Nem szerette volna, ha ölben hordják vagy a földön kell csúsznia, a többiekkel egyenértékűnek szerette volna érezni magát, és nagyon örült, amikor megtudta, hogy a kerekesszékében ülhet. Hisz az intézmény szabályzatában nincs feltüntetve, hogy tilos lenne a látogatás tolószékkel, sőt a rokkantaknak ingyenes belépést ígér. Amikor mégis ajtót mutattak neki a játszóház alkalmazottai – hiába ígérték a gyerek kísérői, hogy a játszóteret nem veszik igénybe, ha esetleg attól tartanak, hogy a poros kerekek kárt okoznak benne – a kislányban egy világ omlott össze. „Biztos azt gondolják, hogy a tolószékem piszkos és visszataszító”, mondta szipogva.
Az intézmény vezetősége a bejegyzésre reagálva elnézést kért a történtekért, arra hivatkozva, hogy nemrég nyitottak és dolgoznak a hibáik kiküszöbölésén. Az ügyeletes kiszolgáló személyzet tapasztalatlanságára hivatkoztak, mondván, azon vannak, hogy minden látogatójuk jólérezze magát.
De kilógott a lóláb. A magyarázkodás után újabb kommentek következtek, melyeknek szerzői rávilágítottak, hogy nem ez volt az első hasonló megszégyenítő, előítéletes eset az adott helyen.
Vitathatatlan, hogy a fogyatékosokkal szembeni diszkrimináció sajnos számos intézményben tapasztalható. Sok létesítmény tulajdonosa csak a külcsínre ad, eközben fittyet hány az igazán fontos, morális értékekre. Ha egy gyermekek számára létrehozott intézmény nem fogad mozgássérülteket, ezzel mit üzen a többieknek? Az úgymond „egészséges” társainak? Milyen generációt nevelünk? Mi vár a háború miatt egyre növekvő számú mozgás- és mentálisan sérültre, kerekesszékbe kényszerülő gyerekre és felnőttre? Nyitott és elérhető közösség szociálisan orientált, valóban gyermekbarát és empatikus vállalkozásokkal, vagy tükörtiszta, drága külcsínnel hivalkodó, de csak egy bizonyos réteg számára hozzáférhető intézményrendszer, érzéketlen, szívtelen fenntartókkal?
A különleges ellátásra szorulókkal szembeni negatív társadalmi berögződések feldolgozhatatlan traumát okoznak. Különösen igaz ez a gyerekekre, akik egy idő után nem mernek kimenni a játszótérre, az utcára, mert azt érzik, hogy elutasítják, kinézik, esetleg sajnálják őket… A gyengébbekre, megváltozott képességű emberekre, való odafigyelés, úgy gondolom egyéni és közös feladatunk. S ha országos szinten nem is vagyunk képesek változtatni a dolgok állásán, az csakis rajtunk múlik, hogy közvetlen környezetünkben odafigyelünk-e a korlátolt képességű embertársainkra is.
