Nem, nem…, soha többé!
Az élet egy hosszabb-rövidebb út. Nem mindegy, hogy virágzó mezőn lejtünk át táncolva vagy egy olyan kopár réten baktatunk, ahol már minden virág elhervadt. Ezt a hasonlatot az egyik podcast-interjúalanyom, Zelencsuk Tímea ültette el a gondolataimban, ami gyökeret eresztett bennem, és újra és újra eszembe jutott, amikor az El Camino csodálatos, virággal borított ösvényein zarándokoltam.
Simon Rita
Megannyi tűzpiros pipacs, rikítósárga repcemező, sötétzöld búzatábla, végtelennek tűnő poros, kanyargós út… Pedig nem végtelen az út, az elejétől kezdve tudtuk, hogy közel 800 kilométer vár ránk, mélységekkel és magasságokkal, ami erőnket, kitartásunkat és hitünket is próbára teszi.
Bő másfél éve fogalmazódott meg először bennem a gondolat, hogy elindulok a Szent Jakab-úton.
Egy évvel ezelőtt pedig, amikor kiderült egy kirándulás során, hogy a túratársam is évek óta dédelgeti már ezt az álmot, elhatároztuk, együtt fogjuk átélni a kalandot. Azóta tudatosan készültem testileg és szellemileg. Hiszen tudtam, egy ilyen út, a hosszú, csöndes, gondolatébresztő menetelés során nem csupán a lábamat kezdi ki, hanem a lelkem legmélyebben rejlő sérelmeit is megpiszkálja, ecetet csepegtet rá, és megkeserít, ha nem megfelelően kezelem. Habár úgy gondoltam, semmilyen megbánást, lelki terhet, gyászt, fájdalmat nem cipelek, tudtam, az önismereti vívódásaim és a magammal szemben támasztott magas elvárásaim felszínre fognak törni, ezért minden erőmmel azon voltam, mielőtt elindulunk, megbékéljek magammal és elhessegessem ezeket az önmarcangoló gondolatokat. Az indulás előtt lélekben már nagyon sokszor az úton lépkedtem.
Egy héttel előtte pedig a hibáimat szép lassan pólyába tekertem és magamhoz öleltem, szeretettel. Végül kiderült, ez sem volt elég.
A végső célig, Santiago de Compostelába több kiindulópontból lehet eljutni. Mi a Saint-Jean-Pied-de-Port-ból induló, Pireneusokon át vezető francia utat választottuk, és nem bántuk meg. Már az első nap lélegzetelállító tájakon jártunk. A kis dombokra épült középkori falvak elvarázsoltak, a szívem repesett az örömtől, hogy azt, amit történészként a könyvekből tanultam, most kézzel meg is érinthetem. A gazdag múlt mellett eltörpült minden jelenkori probléma.
Annyi mély impulzus ért minket, hogy szinte őrültség arra vállalkozni, hogy mindezt egy cikkbe sűrítsem. A bennem kirakott mozaikból egy kis kockát mégis megpróbálok átadni, a többi kiegészítését pedig az olvasó fantáziájára bízom.
És hogy miért vállalkoztam erre a nem mindennapi zarándoklatra? Nem tudtam. Még az utolsó energiaszelet bepakolásakor sem.
Egyszerűen csak azt tettem, amit a szívemből kiinduló vágy betáplált az agyamba.
Ez a „tudatlanság” picit zavart is, és az út közben időről időre próbáltam megfogalmazni, miért is jöttem – mindhiába. Egyik este egy svájci apuka is feltette ezt a beszélgetésindító kérdést, és miután csak vállat vontam, tovább firtatta: talán vallási okból? Erre gyorsan legyintettem, mondván, nem vagyok én annyira hívő! A kislánya ekkor zavartan belesúgott az apja fülébe. A férfi mosolyogva fordította nekem angolra a gyermek mondatát: pedig a fülbevalója nem erről tanúskodik. És tényleg! Reflexből hozzáértem a halacskához a fülemben, és eszembe jutott, hogy tényleg azért döntöttem emellett a fülbevaló mellett, hogy mások is tudják „kié vagyok” (A hal motívum az ókeresztény korban titkos jelképe volt a keresztényeknek, ugyanis a Jézus Krisztus, Isten Fia, Megváltó szavak görög kezdőbetűinek összeolvasása (ichthüsz) görögül halat jelent).
A „leleplezés” után elöntött a forróság, nyelnem kellett, hogy meg tudjak szólalni, de nem jött szó a nyelvemre. Úgy éreztem magam, mint Péter, aki háromszor árulta el Jézust, mielőtt megszólalt a kakas.
Szégyenkezve lehajtottam a fejem és csak az zakatolt bennem: nem, nem, Uram, nem tagadlak meg soha többé! Később az is eszembe jutott, amit Jézus mondott: „Azokat, akik megvallanak engem az emberek előtt, én is megvallom majd mennyei Atyám előtt.”
Ez volt az első lépés ahhoz, hogy a megannyi élmény, érzés és tapasztalás begyűjtése után kikristályosodjon, egy célja volt ennek az utazásnak – a hitem megerősítése.
Valótlanság lenne azt állítani, hogy nem éltem volna hálatelt szívvel és nem lennék tudatában annak, hogy mindent Istennek köszönhetek. Viszont mégis, annyiszor nem kulcsoltam össze a kezem, amikor kellett volna, és annyiszor nem kértem segítséget, nem bíztam rá magam Istenre, amikor megtehettem volna…
Talán ezzel van összefüggésben az is, hogy nem mertem felvállalni mások előtt azt, hogy keresztyén vagyok, hiszen én hogy mondjak ilyet, aki olyan kevéssé méltó erre a „titulusra”?!
Nálam sokkal jobb keresztyének is vannak, én hogyan mondhatnám azt, amikor templomba is csak ritkán járok, a Bibliát sem olvasom mindennap, akkor imádkozom buzgóbban, ha valami baj van, a felebarátaimat is oly sokszor megbántom a nyers őszinteségemmel, türelmetlen, bősz vagyok, távolról sem termem a lélek gyümölcseit…
Nehéz elfogadni magunkat a hibáinkkal, főleg ha perfekcionisták vagyunk. Viszont Isten nem arra kér minket, hogy tökéletesek legyünk, hanem hogy ha valaki Ő utána akar menni, akkor tagadja meg magát, vegye fel a saját keresztjét nap mint nap, és kövesse Őt. Én ezt a „keresztet” a 8 kilogrammos hátizsákom formájában vettem fel 25 napon keresztül. Átlagosan 30-35 kilométert haladtunk naponta, de előfordult, hogy 40-et is mennünk kellett, mert például az adott településen nem volt szállás.
A kezdeti adrenalin fokozatosan alábbhagyott és az ötödik nap végén kérdőjeleztem meg először, jó ötlet volt-e nyakamba venni a világot? Mit keresek én itt? – hasított belém a gondolat.
Egy pillanatra meg is álltam, elszorult a torkom, lüktetett a lábam, és úgy éreztem, nekem ez nem fog menni, őrültség volt elutazni ilyen messzire, mit képzeltem én, hogy csak úgy bevállalok ilyesmit, nőként, különösebb felkészültség nélkül, ésatöbbi, ésatöbbi – özönlöttek a fejembe a kifogások, a „jogos” érvek, amivel könnyen meggyőzhettem volna magamat, hogy butaság volt elkezdeni és itt az ideje abbahagyni. Akkor úgy tetszett, képtelen vagyok továbbmenni. Akkorra már elviselhetetlenül lüktettek a begyulladt vízhólyagjaim (amit a rossz cipőválasztásnak és a szokatlan pluszsúlynak köszönhettem), és úgy éreztem, mintha üvegszilánkokon, lángok között lépkednék. Minden lépéssel egyre jobban fájtak a gennyes kislábujjaim is, ami vérmérgezéssel fenyegetett.
Logronótól Navarretéig egyedül, sírva vonszoltam magam az esőben, szüntelenül imádkozva. Akkorra már beláttam: Isten nélkül egy lépést sem tudok tenni.
Nem mintha Nélküle akartam volna megtenni az utat, mégis feltört bennem afféle büszkeség, egoizmus (?), hogy ezt a saját kitartásomnak és céltudatosságomnak köszönhetően sikerül majd véghezvinnem. S ez az egész eddigi életemre is jellemző valamilyen szinten. Mindig is kitartó és szorgalmas voltam, jól alakultak a dolgaim, s az ördög elhitette velem, hogy nem kell nekem ehhez Isten. Amikor már próbák sem jöttek az életembe, magam is elgondolkodtam: hát elfelejtettél, Istenem? Hiszen mindig is úgy tudtam, hogy a megpróbáltatások „jók és szükségesek” ahhoz, hogy fejlődjünk, az Úr közelebb vonjon magához minket, és így gondoskodjon a lelki üdvünkről. Ha már próbára sem tesz az Úr, akkor biztosan nem vagyok fontos neki…
Ehhez hasonló mérgező gondolatok távolítottak el olyan messzire Istentől, hogy már csak olyannak tűnjön, mint egy áldottjó nagyszülő,
aki tudjuk, hogy szeret, sokat köszönhetünk neki, gyerekként nagyon is jó volt az ölében ülni és hallgatni a „meséit”, még most is szívesen meglátogatjuk néha, de már felnőttünk, nincs időnk beszélgetni vele, már nem bízunk eléggé az „elévült” tanácsaiban, most már a saját utunkat járjuk, mi tudjuk, mi a jó nekünk. Nem, nem, Uram, nem megyek többé a magam feje után! – szilárdult meg lelkemben a gondolat most és mindörökké, ámen.
