Szomorú tény: Kárpátalján mindennaposakká váltak a katonai gyászszertartások. Minden egyes nappal nő az áldozatok száma. Tudomásunk szerint a háborúban eddig 22 magyar származású katona halt hősi halált.
Eddig tizennyolc elhunyt katona családja részesült a Külgazdasági és Külügyminisztérium által felajánlott gyorssegélyben. Pénteken az orosz invázió elleni harcokban elesett munkácsi Dmitro Havasi özvegye vette át Magyarország Ungvári Főkonzulátusán a támogatást. A magyar kormány és a külügyminisztérium részvétét és együttérzését Kuti László konzul tolmácsolta, aki elmondta: minden magyar kötődésű katona halála hatalmas veszteség a magyar nemzetnek.
– Nagy figyelemmel kísérjük a háború eseményeit, és külön mindazt, ami a kárpátaljai, s elsősorban a magyar kötődésű emberekkel történik. Ezért is értesültünk nagy megrendüléssel Dmitro haláláról. Egyike volt azoknak a katonáknak, akiknek a múltját személyesen ismertük, mivel korábban találkozhattunk vele, amikor még a Munkácsi Történelmi Múzeum igazgatójaként tevékenykedett – fogalmazott Kuti László. Hozzátette, a gyászjelentésből értesültek róla, hogy kiskorú gyermekeket hagyott maga után a magyar ősökkel rendelkező elhunyt. Tökéletesen tisztában vannak vele, hogy az űrt, amit a családapa, a férj elvesztése okozott, a támogatással nem tudják betölteni, de azt remélik, legalább valamelyest enyhíthetnek a család helyzetén.
A 41 éves Dmitro Havasi özvegye könnyeivel küszködve, elmondta, hogy férjének az első házasságából egy, tőle pedig két gyereke – kisfiúk most 11, kislányunk 9 éves – született. Tavaly februárban önként jelentkezett hazája védelmére, ettől a céljától nem lehetett eltántorítani. A munkácsi területvédelmi zászlóalj gránátvető egységében szolgált.
Dmitro, aki mellesleg Oleg Havasinak, a Kárpátaljai Megyei Állami Közigazgatás egykori vezetőjének a fia volt, Munkácson a 13. számú Középiskolában érettségizett, majd két – matematika, valamint építészmérnöki – diplomát szerzett az Ungvári Nemzeti Egyetemen. Imádott szerelni, főleg az elektromos készülékeket. Ezermester volt, mindent saját kezűleg javított meg, ez volt a hobbija. Egy ideig a Munkácsi Történelmi Múzeumot igazgatta, később egy lakóparkok karbantartásával foglalkozó cégben dolgozott, majd a munkácsi vízműveknél helyezkedett el. Két hónapja volt ott, amikor kitört a háború.
– Február 26 vagy 27-én, nem emlékszem pontosan, már a hadkiegészítő ajtajában állt. Nem egyeztetett előre velünk, azt mondta, nem akart fájdalmat okozni nekünk. Elmagyarázta, ez az ő döntése, mert meg kell védeni a hazát. Már 2014-ben az ATO övezetébe akart menni, de mivel kicsik voltak a gyerekek, sikerült lebeszélnünk róla. Most viszont azt mondta, a gyerekek már elég nagyok, neki segítenie kell Ukrajnát. Először Doneck megyébe, Ohtirkába irányították, ekkor került először a frontra. Majd huzamosabb ideig Szumi megyében szolgált. Halála előtt két héttel került Harkivba – osztotta meg emlékeit a feleség, aki az is elmondta, hogy férje két alkalommal volt szabadságon.
– Május elején továbbképzésen vett részt Kijevben. Felkerekedtünk és elutaztunk a fővárosba, hogy találkozzunk vele. Nagyon kérte, hogy a gyerekeket feltétlenül vigyem magammal. Négy napot töltöttünk együtt, ekkor láttuk utoljára. Május 4-én jöttünk haza, ő pedig Harkiv megyébe ment. Soha nem kért semmit, még ő támogatott bennünket, nem panaszkodott. Nem szívesen beszélt arról, mi történik a harctéren, így akart megvédeni bennünket a háború borzalmaitól. Bajtársai elmondása szerint mindenkinek ő javította meg az elromlott műszaki cikkeit, a fegyvereket…
…A kisfiúnkkal különösen szoros volt a kapcsolata. Folyamatosan üzentek egymásnak, hívták egymást, online segített neki még a házi feladatok megírásában is. Most nagyon nehéz mindnyájunknak… A gyerekek valószínűleg még fel sem fogták a történteket.
Az özvegy, május 29-én az anyósától tudta meg, hogy Dmitro elesett. Először őket értesítették. 28-án este Dmitro azt írta, másnap bevetésre megy. 29-én reggel hét órakor Julija még írt neki, kérdezte, hogy van, mi újság, de férje nem válaszolt. Bajtársai elmondása szerint 9 órakor már nem élt. Neki 12 órakor telefonáltak, hogy közöljék a szörnyű hírt. Kiderült, a bevetés helyszínén olyan heves harcok zajlanak, hogy bajtársai nem tudták kimenekíteni a holttestét, amikor megpróbálták, gyakorlatilag mindnyájan sérülten tértek vissza.
– Ő sem szeretné, ha miatta bárkinek baja esne, ezért egyelőre nem tudják hazahozni, hogy végső nyugalomra helyezzük. Az motoszkál a fejemben, hogy talán megérezte a bajt. Két héttel a halála előtt, nagyon furcsálltam, de hazaküldte sok holmiját, a tévét, a meleg ruháit. Az utóbbi hónapban sokkal többet írt, hívott, mindig talált ránk néhány percet… A napokban azon kaptam magam, hogy nem lesz kinek elküldenem a gyerekekről készült fényképeket… Az a legszörnyűbb, hogy nem tudunk tőle végső búcsút venni, nincs sírköve, ahová elmehetnénk – csuklik el a hangja.
Magyar Tímea
A szerző felvétele
Folyamatosan frissülő háborús hírfolyamunkat ITT találja.
