Még koromsötét volt, amikor Lajos bátyámmal kiléptünk a néhai nagyapánk Velence utcában álló öreg erdészházából. A havazás egy órája megállt, a mi feladatunk végrehajtásához éppen ez kellett. Nagy fába vágtuk a fejszénket, ami egyúttal érdekes kalandnak ígérkezett. December közepe volt. Az urak, jobban mondva az elvtársak már két ízben jártak a környékünkön vadászni, de szégyenszemre mindkét esetben üres kézzel távoztak. Pedig disznónyom volt mindenfelé, valószínűleg a búgás legerősebb időszakában lehettünk, de kézre keríteni, vagyis puskacsőre fogni egyet sem sikerült nekik. A vaddisznók okos és óvatos állatok, éjszakánként megjárták a környéket, de nappalra visszahúzódtak a határsávba vagy átmentek a román oldalra. Ennek a dolognak a kiderítését vállalta el Lajos bátyám.
Stók Lajos
A konkrét eset 1978 decemberében történt. Ezt azért tudom ilyen pontosan, mert akkor már másodéves engedélyes vadász voltam. 1977 augusztusában kaptam meg a vadászengedélyemet. Mivel mint hajtó korábban is jártam velük vadászatra, és a területet már akkorra elég jól megismertem, ezért Lajos bátyám úgy döntött, hogy elvisz magával nyomozni. Ennek kettős haszna is volt számomra: jobban megismerem a területet és több tapasztalatot szerzek a vadfelkutatás terén. Lajossal sosem volt unalmas az erdőjárás, mert aki ismerte őt – és kevés ember volt a faluban, aki nem ismerte – jól tudta, hogy kétszer ugyanabba a nyomba sosem lépett. A társaság tagjai közül kevesen bírták tartani vele a tempót. Engem, mivel első unokatestvérek voltunk, gyerekkoromtól hordott magával, ahová csak lehetett. Ezen a hajnalon is ketten indultunk el, hogy a feladatot elvégezzük. Mivel Lajos rászánta magát erre a kiruccanásra, mindent tudni akart az adott területről, a Csörszi-hegytől a Polyán-lázig. Aki ismeri ezt a területet, tudja, miről beszélek. Kétnaposra terveztük a túrát. Úgy gondoltuk, hogy délután három óra tájékán, ami decemberben már a sötétedést jelenti, a Kincstári-kertnél leszünk, ahol még megvan a gyümölcsöshöz tartozó kétszobás kis házikó, ott fogjuk tölteni az éjszakát.
De ne vágjunk a dolgok közepébe, mindent csak szép sorjában!
Most még csak a Sütő-völgyi úton, a kőbánya tájékán jártunk, úgy terveztük, hogy felmegyünk a Sütő-völgyig, ott az erdő bejárata előtt jobbra fordulunk, neki a Bánya-völgynek, ott már csak egy kisebb élen kell átvágni, és máris a Csörszi-völgyben vagyunk. Innen csupán egy rövid távolságot kell megtenni az államhatárt jelző szögesdrótig. Persze leírni sokkal egyszerűbb, mint ezt a távot megtenni. Itt kisebb pihenőt tartottunk, ugyanis idáig megállás nélkül meneteltünk. Szerencsénkre a hó a hegyen nem érte el a csizmaszárat így könnyebb volt lépdelni. Miután elfogyasztottunk, pontosabban csak én, egy pohár finom bort, és kissé kifújtuk magunkat, tovább indultunk. Muszáj volt sietnünk, mert a téli nap igen rövidre van szabva, és az éjszaka hamar ránk köszönt. Lajos bátyám ismertette velem az elgondolását a továbbiakról. A terve az volt, hogy onnan, ahol állunk, fölmegyünk a Nagyfogkefe alá, onnan a Fekete-hegy alatt továbbmegyünk a Nagyszél-hegyig és a Csákaly birkész nyugati oldalán leereszkedünk a Kincstári-kertbe, ahol a házikó van. Ezek a helyek mind a határzónában vannak. Ezért mi, a határkerítés (akkor még volt) hozzánk eső részénél haladtunk, ami éppen elegendő volt arra, hogy az esetleges vadmozgást meg tudjuk állapítani. Mint említettem, szerencsénkre, a hó nemvolt nagy, ezért a vártnál jobban tudtunk haladni. Délre már elértük a két Szél-hegy közét, ahol nagyobb pihenőt tartottunk, ugyanis járkálás közben meg is éheztünk. Utunk során mindeddig sokhelyen találtunk disznónyomokat, főleg a Nagyfogkefe és a Fekete-hegy közötti völgyben. Itt az elmúlt éjszakai havazás után is volt friss nyom.
Tehát összegezve a dolgot, úgy gondoltuk, éjszakára a konda átjön a mi oldalunkra, ahol sok gyümölcsös van, ezért jobban tudnak élelemhez jutni, nappalra meg visszamennek a két határsáv közé, ahol biztonságban pihenhetnek. De nem csak ott találtunk nagyobb mennyiségű disznócsapára, hanem itt is, ahol éppen az ebédünket fogyasztottuk, a Fekete-hegy és a Kisszél-hegy közötti összekötő völgynél. Most már csak azt kellett megtudnunk, hogy az Öszvér-hátig találunk-e csapást. Az Öszvér-hát egy olyan hosszú hegygerinc, ami az államhatártól egészen a Kincstári-kert gyümölcsöséig húzódik, és olyan formája van, mint az öszvér hátának. Mire elfogyasztottuk szerény ebédünket, már háromnegyed egy volt, ideje volt továbbindulni, mert az idő vészesen fogyott, és úgy nézett ki, hamarosan ismét havazni fog. Összeszedtük cókmókjainkat és Lajos bátyám ismertette a további tervét: onnan, ahol éppen állottunk, leereszkedünk a hegyoldalon a Dájcs-vágásig, attól már lefele vezet egy út egyenest a gyümölcsösbe, ahol a házikó is van. Engem elküld, hogy száraz tüzelőt rendezzek estére, ő pedig fölmegy az Öszvér-hátra, megkerülve ezzel a Csákaly birkészt, majd leereszkedik vissza a házhoz. Elmondta, hogy a házon lévő lakattól ne ijedjek meg, csak húzzam meg és nyomban kinyílik! Nem bántam, hogy engem nem vitt magával, mert tudtam, amit ő még be akar járni, nem kis terület.
Ahogy leértem a házhoz, azonnal nekiláttam a feladatomnak. A valaha szebb időket látott kétszobás pompás cserépfedeles házikó volt és mellette egy ól is állt. Amikor a kolhoz beindult, magához csatolta a néhai Magyar Állami Erdészet gyümölcsösét, ezért nevezték kincstárinak. Emlékezetem szerint a hatvanas évek közepétől a nyolcvanas évek közepéig itt mindig volt őr, ugyanis a ház fölötti dombon híres oltott cseresznyés volt, amit sokan magukénak tartottak, pedig még a kolhoznak sem lehetett volna köze hozzá. A házat nyáridőben a gyümölcsfákat gondozó munkások lakták, ősszel idénymunkások vették birtokukba. De térjünk vissza a feladatunkhoz. A kisebbik szoba lakatját vettem le, mert abban volt a rakott spór, és amúgy is kettőnknek bőven elég volt. Sajnos már ebben az időben is eléggé romos volt az épület. Amikor kinyitottam az ajtót, förtelmes állapot fogadott. Állottszag, bűz, a sarokban szalmabálák. Mindent pókháló borított, de ágy sehol nem volt, még a másik szobában sem. Az ágyakat a kolhoz minden ősszel levitte a gazdaság raktárába, nehogy illetéktelenek kárt tegyenek bennük, ami akkortájt gyakran előfordult. Szerencsémre találtam egy seprűt, amivel kicsit kitakarítottam. Szárazfát is találtam a ház mellett lévő kiserdőben, hamarosan ropogott a tűz a rakott spórban. Kis idő múlva Lajos bátyám is megérkezett.
Ekkor már erősen kezdett alkonyodni. De addig, míg valamicskét láttunk, behordtunk annyi fát éjszakára, hogy ne kelljen a sötétben a behavazott erdőben keresgélni, ha esetleg idő előtt elfogyna. Mire mindezzel végeztünk, elkezdett havazni. A helyiségben villany nem volt, de nekem szokásom volt berakni néhány gyertyacsonkot a hátizsákomba arra az esetre, ha netán valahol tüzet kellett rakni. Különben nemcsak gyertyát hordtam magammal, hanem gyufát és száraz zoknit is. Minderre a sors tanított meg még gyerekkoromban. Elővettem tehát egy nagyobb csonk gyertyát, meggyújtottam és fölraktam az egyik polcra, ami a falon volt. Ágy hiányában szétbontottunk néhány bála szalmát, és az egyik sarokban szép rendesen szétterítettük. Kinn esett a hó, a szobában barátságos meleg volt, a rakott spór kitett magáért. A tűzterét megnyitottam és ott megsütöttem egy jó adag szalonnát, meg természetesen kenyeret is zsíroztam hozzá, ezalatt a kulacsban felforrt a bor, csak sajnos fűszerünk nem volt hozzá, de így is királyok módjára megvacsoráztunk. A lakoma után a gyertyát eloltottam majd bebújtunk a szalmába, mint a kismalacok. Fáradtak voltunk a napi járkálástól, de nem tudtunk egyből elaludni. Megkérdeztem Lajos bátyámat, mit látott azon a területen, ahova egyedül ment. Elmondta, látott, és megkérdezte, hogy nem hallottam-e a lövéseket? Elcsodálkozva feleltem, hogy én semmilyen lövést nem hallottam. Elmondta, hogy nemsokkal azután, hogy szétváltunk, ő éppen a birkész mögött, az alacsony fenyőfák között ment és elért a hármasvölgyig, amelynek a felső végében, ha átmegy, éppen az Öszvér-hátra ér. A hármasvölgy fölött megállt egy kis pihenőre, mikor a vele szemben lévő domboldalon egy kutyát pillantott meg, éppen egy kidőlt fa mögül dugta ki a fejét, de rögtön vissza is húzta. Egyből felfigyelt a dologra, és nagy ívben megkerülve a helyet, felülről ereszkedett alá, a puskát lövésre készen tartva.
Amikor egy kisebb dombocska mögül kikandikált a hely irányába, látta, hogy három román juhászkutya egy állat tetemét marcangolja. Nem volt messzebb tőlük negyven méternél, a három dög abban bízva, hogy őket senki sem látja, végezték dolgukat. Lajos bátyám a legnagyobbat nyakon lőtte félpostával (fickónak is nevezik ezt a 6-mm sörét lövedéket), az helyben maradt, a másik kettő nem tudván, honnan kapja az áldást, egyenesen az ő irányába vette az irányt. Ama menekülő kettőből a balcső az egyiket szintén helyben marasztalta, a harmadik oldalozva még próbált menekülni, de a gyorsan áttöltött fegyverből leadott harmadik lövés azt is leterítette. Mind a három merő dögöt sikerült terítékre hozni. Mikor ezekkel végzett, odament megnézni mit marcangoltak a kutyák a kidőlt fa tövében. Egy szerencsétlen őz maradványaira talált, melyet ezek a hatalmas dögök még valószínűleg a román oldalon kaptak fel, és itt érték utol a már minden bizonnyal teljesen túlhajszolt állatot. Sajnos ez nem egyedi eset, évente találkozunk ilyen és ehhez hasonló dolgokkal. Még napjainkban is elég gyakran előfordul, hogy a túloldali bikszádi részről a román lakosok szabadon teleltetik a házőrzőket, amik dolog nélkül vadászatra adják a fejüket. Persze az erdei munkások az effajta dolgokat hamar kiszúrják, és a mi oldalunkon örökre megkötik őket. Lajos bátyám története után lassan kezdett az álom környékezni, de mielőtt elaludtam volna, még megraktam a spór tűzterét, hogy mindenesetre kitartson reggelig.
Valamikor éjszaka felébredtem, mert muszáj voltam kimenni kisdologra. Közben egyúttal rápillantottam az órámra zseblámpám segítségével, pont éjjeli félhármat mutatott. Felhúztam a csizmámat, és kimentem az udvarra. Meglepő látvány fogadott. Estétől mintegy 40 centis hó esett. Arra gondoltam, a holnapi napunknak is befellegzett, ilyen hóban nemhogy nyomozni, de még járni sem fogunk tudni. Miután elvégeztem a dolgomat, bementem a házba, a spórban volt még egy kis szén, azt újraélesztettem, majd bővebben raktam rá, hamarosan újra pattogott a tűz. Éppen feküdtem vissza a helyemre, amikor Lajos bátyám megkérdezte, hogy milyen az idő odakint. Elmondtam neki, mit tapasztaltam, amire ő is csak azt felelte, amit már én előtte kitaláltam. Kényelmesen visszaaludtunk és mire újra felkeltünk, már teljesen kivilágosodott. Sebaj, gondoltuk, hiszen amúgy sem sietünk sehova, a havazás már alábbhagyott, de folyamatosan esett. Összeszedtük a cókmókunkat, a tegnapról megmaradt szalonnából megreggeliztünk, amit a második üveg borból nyakon öntöttünk, és megindultunk hazafelé. Mikor kiléptünk a házból, már ott helyben térdig ért a hó. Általában ilyenkor, nyolc óra tájt, már fogatosok szoktak menni az erdőre fáért, de míg a háztól lejöttünk a mocsárig, senkivel sem találkoztunk, ami nem meglepő, hiszen a hó a korábban letaposott úton is térdig ért. Ilyen körülmények között szánnal sem könnyű közlekedni. A mezőn keresztül rövidebb, ám nehezebb út volt, de kissé belehúztunk, és hamarosan otthon is voltunk.
Így ért véget a kétnaposra tervezett nyomozás. Számomra mind a mai napig nagyon kedves emlék, egyike annak a számtalan kalandnak, amit azokkal a régi nagytudású vadászokkal eltöltöttem egykor. Az elvtársak vasárnapi vadászata hogyan végződött, azt nem tudom, mert oda nem voltam hivatalos, de arra emlékszem, hogy hétvégére az idő kijavult.
