id. Pocsai Sándor: „…emberszámba vesszük a hozzánk fordulókat, embernek tekintjük a lecsúszottakat is.”
A csongori Bethesda Szenvedélybetegeket Mentő Misszió nem ismeretlen a kárpátaljai olvasó számára, sőt, negyed évszázados eredményes tevékenységével jó hírt szerzett a világ számos pontján. Az alkoholfüggőségben szenvedők mentsvárának is nevezhető misszióban Isten kezébe helyezik a szabadulni vágyókat. Az önismeretre alapuló, öntudatra ébresztő, a hit megalapozását és megerősítését célzó gyógyító hetek biztos alapot, segítő és életük végéig támogató közösséget nyújtanak a szabadulók számára. Talán ebben rejlik a csoda.
Bujdosó Ivett (Csongor)
A csongori Bethesda Szenvedélybetegeket Mentő Misszió megalakulását 1997. szeptember 29-re datálják, akkor zajlott az első gyógyító hét. Ennek azonban volt előzménye: 1991-ben Delényi István badalói lelkész meghívást kapott id. Balogh Zoltántól és lányától, Katalintól a magyarországi Dömösre, ahol evangelizációs hét keretében betekintést nyújtottak a helyi Iszákosmentő Misszió munkájába.
– Lelkésztársam engem is magával vitt, így hármásban kerestük fel az intézményt. Épp egy szabadultaknak tartott továbbképzésre csöppentünk be, amelyen a résztvevőket – egykori alkoholfüggőket – bibliaórák megtartására készítették fel. Tetszett az ott tapasztalt nyers őszinteség, az, ahogyan kibontakoztak, megnyíltak a jelenlévők. A háromnapos találkozó végére már tudtam, hogy mi a célja az ittlétünknek. Hazaérkezésünk után a feleségem, aki addig a kereskedelemben csaplárosként dolgozott, nagy érdeklődéssel hallgatta a beszámolómat.
Olyannyira megtetszett neki, hogy a következő években már együtt kerestük fel dömösi barátainkat, akiket később Kárpátaljára is meghívtunk – így kezdődött az együttműködés, avat be a részletekbe id. Pocsai Sándor.
A misszió alapítója és lelkészigazgatója elmondta, az egyik találkozót követően Delényi Istvánnal megbízást kaptak arra, hogy tapasztalatszerzés és segítségre szoruló függők támogatása érdekében keressék fel a Búcsúban működő alkoholelvonót.
– Ez a hely az orosz pavlovi metódus szerint működött, tehát hánytatós módszerrel próbálták elérni a leszokást: mindenkivel megitatták a kedvenc italát, előtte azonban begyógyszerezték őket, amitől öklöndöztek. Ennek az volt a célja, hogy megutáltassák velük az alkoholt.
A mi feladatunk az volt, hogy az embereknek lelki támogatást nyújtsunk, amennyiben pedig magyarul értő és beszélő személlyel találkozunk, akinek útlevele is van, őt rábeszéljük arra, hogy ellátogasson Dömösre.
Az ukrán nyelvű leszokni kívánókkal helyben foglalkozott Delényi tiszteletes, őket ugyanis nyelvismeret hiányában nem irányíthattuk Magyarországra – ismertette a kezdeteket a lelkészigazgató.
Mint megtudtuk, közös erőfeszítések és külföldi kezdeményezés alapján vágtak bele a missziós tevékenység beindításába. Nem volt egyszerű a megvalósítás, hiszen számos kétség és akadály nehezítette a kivitelezést.
– 1996-ban Gulácsy püspök úr Amerikába utazott, ahol beszámolt a kárpátaljai valóságról, a munkanélküliségről, a kilátástalanság miatt kialakult tömeges alkoholizmusról. Ott merült fel a gondolat, hogy szükség lenne egy egyházi alapon működő mentőmisszióra.
Bevallom, először féltem belevágni, hiszen nem tudtam, mit szeretne a Jóisten.
Akkoriban óriási volt a pörgés körülöttem, hiszen azelőtt nyolc évig fiatalokkal foglalkoztam, csendeshetek, kirándulások, bibliaórák követték egymást, nem voltam teljesen biztos abban, hogy váltanom kellene. Mégis vágyakozott a szívem az újdonságra, ám, őszintén szólva, én már voltam engedetlen az Istennel, és nagy árat fizettem érte, ezért nem mertem magam dönteni. Háromszor kaptam a Jóistentől egymást követően ugyanazt az Igét, miszerint „Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből; a magad értelmére pedig ne támaszkodjál.” Ez tett bizonyossá abban, hogy meg kell kezdenünk a missziós tevékenységet.
Nem haboztak a munkálatokkal, hamar kibontakozott az Isten által megerősített kezdeményezés helyénvalósága.
– Az épület félkész állapotban volt, a konyha már üzemelt, a második szint pedig ketté volt választva, ugyanis addig ott nyári táborokat tartottunk, így oldottuk meg a fiúk és a lányok elszállásolását. A két nagyobb blokkot kisebb, 4-6 fős szobákra alakítottuk át, így egyszerre összesen 58 személyt tudtunk fogadni. 1997-ben így indult meg a misszió.
Az első alkalmon 15-en vettek részt, ezen még segítségünkre volt id. Balogh Zoltán, ám a következő gyógyító heteket már a feleségemmel vezettük le.
Tulajdonképpen igehirdetésről és lelkigondozásról van szó, alapelvünk, hogy emberszámba vesszük a hozzánk fordulókat, embernek tekintjük a lecsúszottakat is. A misszióban bibliai alapon az Istent akarjuk megismertetni, ugyanis valljuk, hogy alkoholból szabadult ember csak az Isten által létezik. Természetesen van, aki más módszerekben hisz, van, aki félelemből teszi le a poharat. A mi célunk, hogy szembesítsük az embert önmagával. A szabadulni vágyók sötét múltat hagynak maguk mögött. Meglepődnek, amikor nem kérdezzük őket a poharazgatás okáról, hiszen gyakran ők maguk sem tudják erre a választ. Nem szeretnénk, hogy rögtön kudarcnak éljék meg az ittlétüket. A tapasztalat azt mutatja, hogy a legtöbb függőnek gyerekkorban megy tönkre az élete, a felnőttek pedig a lelki sérelmeiket próbálják testi póttevékenységekkel enyhíteni. Az alkoholnak azonban több kára van, mint amennyi „haszna”, hiszen a fogyasztója elveszíti a tekintélyét, becsületét, családját – magyarázta id. Pocsai Sándor.
A misszió „fénykorát” a 2000-es évek elejére teszik, a lelkészigazgató elmondása szerint ugyanis akkoriban duplaannyi jelentkező volt, mint amennyi férőhely.
– Két évvel a misszió megalakulása után kinőttük az épületet, ezért a bővítés mellett döntöttünk. Jelenleg 82 helyünk van. Igazából napjainkban is sok a függő, ám időközben elveszett az Istenkereső hit. Bármilyen furán is hangzik, korábban a nyomorúság hozta el hozzánk az embereket, a mostani jólét, a külföldi munkavállalás „elrontja” őket. A könnyűnek tűnő pénzszerzés eltávolítja egymástól a családtagokat, a megkeresett juss sokszor a pénznyelő gépekben, a kocsmákban landol. Nagy segítség a leszokóknak, hogy a gyógyító heteken mindig találkozhatnak olyan bizonyságtevőkkel, akik évekkel ezelőtt letették az alkoholt. Ők őszintén elmesélik, milyen mélységekben voltak, ezáltal utat nyitnak a jelenleg függőségben élők szívéhez – mondta.
Az intézménybővítés sem zajlott zökkenőmentesen, ám id. Pocsai Sándor szerint a Teremtő „rajta volt az ügyön”, így sikerült megvalósítani az eltervezetteket.
– Hosszas, fáradságos munkával sikerült bővíteni az intézményt. Nem volt pénzünk a felújításra, így újfent Isten kezébe ajánlottuk a terveinket. Jó döntésnek bizonyult, hiszen úton-útfélen segítőkbe botlottunk. Volt, aki ingyen elkészítette az építési tervet, igaz, a hitelesítés már az egész éves rezsiköltségünket felemésztette. Az épületet alkoholból szabadultak építették, minden munkálatot saját kezükkel végeztek, mindezt egyfajta hozzájárulásként, köszönetképpen a gyógyulásukért. Számos csodát éltünk át, amikor szükségünk volt rá, a korábbi szabadultjaink kérés nélkül megsegítettek bennünket.
A misszióban az önismeretre, az öntudatra ébredésre építenek, így a gyógyulást is természetes módszerekkel segítik, illetve a hit megalapozása és elmélyítése által törekszenek a szabadulás elérésére.
– Az intézményben van egészségügyi dolgozó, ám orvosilag nem tudunk beavatkozni, tehát még injekciót sem adhatunk be, illetve nem áll jogunkban gyógyszeres kezelés levezetése sem. Az itt lévők rengeteg folyadékot fogyasztanak, így a méregtelenítés természetes módjával igyekszünk kitisztítani a szervezetükből az alkoholt. Emellett a misszió kapuja napközben folyamatosan nyitva áll, nem szeretnénk, ha bezárva éreznék magukat. Számunkra fontos, hogy önszántukból maradjanak, ők is részeseivé akarjanak válni a függőségmentes, megtisztult életnek.
Felmerül a kérdés, egy hét alatt meg lehet szabadulni a hosszú évek óta tartó függőségből? Id. Pocsai Sándor szerint ehhez elengedhetetlen a közösség segítő ereje.
– Nagyon ritka az az ember, aki legalább egyszer ne esett volna vissza. Többen 1-2 alkalommal újra a pohár fenekére néznek, hiszen a közösséget keresik, amit legkönnyebben az ivócimborák adnak meg nekik. Ezért olyan közösségre van szükségük, ahol fejlődni tudnak, amelyben elsősorban az Istennel állnak kapcsolatban. A gyógyító hetek végén készítjük őket az otthonlétre, arra törekszünk, hogy maradjanak őszinték önmagukkal és környezetükkel, tudjanak bocsánatot kérni a hibáikért. Ez talán a legnehezebb lépés számukra. Az eddigi tapasztalataink azonban azt mutatják, hogy aki képes bocsánatot kérni, az megszabadul.
A lelkészigazgató néhány számára kedves és emlékezetes példát is megosztott velünk. Mint mondja, az alkohol lelki betegség, amire nincs gyógyszer. Itt csak az Isten segíthet…
– Az egyik esetben a már elvált család női tagja jött el hozzánk. Az asszony zugivó volt, ám kigyógyult, ennek hatására egykori férje is felkeresett bennünket. Mindketten megszabadultak a függőségüktől, újra összeházasodtak, majd gyermekük is született. Másik alkalommal a bíróság udvarából jöttek hozzánk. Csak abban az esetben voltak hajlandóak együtt maradni, amennyiben felhagynak az ivással. Sikerült – mesélte mosolygó arccal a lelkészigazgató. – Nem kenyerünk megszámolni a gyógyultakat, ám a gondnokunk egykor önszántából számot vetett az eredményeinkről.
A misszió fennállásának 10. évfordulóján 6 ezer főről volt tudomása, ebbe beletartoztak a többször visszatérők is.
Azóta nem készítettünk statisztikát, de a gyógyultak száma az elmúlt másfél évtizedben biztosan nőtt. Folyamatosan tartjuk velük a kapcsolatot, fontos számunkra, hogy érezzék, a mi közösségünk bármikor támogatást nyújt, visszavárja őket, ha szükségük van a megerősödésre.
