Rendkívül higgadt, türelmes és jóakaratú. Munkájában precíz, határozott, kitartó, ambiciózus, folyamatosan hajtja a tudásvágy, állandó jelleggel képezi magát. Négy gyermeket nevel, amint az beszélgetésünk során kiderült, nagyon következetesen. Vegyes családból származik, az Ungvári Dayka Gábor Középiskola után nyert felvételt az egyetem orvosi karára. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Musák Natália szülész-nőgyógyász, nőgyógyászati sebész szakorvos, az orvostudományok kandidátusa, az Ungvári Városi Többprofilú Klinikai Kórház főorvos-helyettese, a megyei szülész-nőgyógyász társaság tagja.
Magyar Tímea
– A gyógyítást vagy a vezetői beosztást érzi jobban a magáénak?
– Egyértelműen a gyógyítást. Már kiskoromtól orvosnak készültem. Csak olyan játékaim voltak, amelyekkel gyógyíthattam a babáimat, más nem tudott lekötni. Ha választás elé állítanának, melyiket folytatom, nem gondolkodnék egy percig sem. Az orvoslás az én hivatásom, szeretek segíteni az embereken.
– Miért éppen a nőgyógyászat?
– Az Ungvári Nemzeti Egyetemen tanulva a gyakorlati foglalkozások során minden területre betekintést nyertünk. azon túl, hogy számomra ez a szakág adódott a legkönnyebben, ezt azonnal a sajátomnak éreztem. Czurkó János, a megyei kórház egykori főorvosa édesapám nagybátyja volt, anyai nagymamám pedig nővérként segített az embereken. Talán mondhatom, hogy az orvoslás valahol a génjeimben volt. Hálával tartozom egykori tanáromnak, Szvjatoszlav Gerzanics professzornak, aki önzetlenül adta át tudását a diákjainak és odaengedett a műtőasztalhoz, gyakorlati tudásom legjavát neki köszönhetem.
– Tisztában volt vele, hogy ebben a hivatásban élete végéig képeznie kell majd magát?
– Teljesen. Mindig nagyon szerettem tanulni, s mindmáig tudatában vagyok, ha leállok, lemaradok. Olyan iramban fejlődik az egészségügy, hogy aki nem tart lépést az újdonságokkal, lemarad a korszerű módszerekről és a kollégáktól. Az ukrajnai tanfolyamok mellett külföldön is sokat lehet tanulni, bár az ottani továbbképzéseket nem támogatják, azokat önállóan kell finanszírozni. Augusztusban Törökországba készülök két hétre, új laparoszkópiás nőgyógyászati beavatkozásokat fogok elsajátítani. Legutóbb franciaországi képzésen vettem részt.
– Sok áldozatot követelt, hogy azzal foglalkozhasson, amit a legjobban szeret?
– Ez nem volt számomra áldozat, mert elhivatást éreztem arra, amivel foglalkoztam. Sőt, az orvosi kar mellett levelező tagozaton közgazdasági diplomát is szereztem 2008-ban. Először a városi kórházba kerültem, majd az egyik nőgyógyászati rendelőbe, később a városi kórház nőgyógyászati osztályára. Hét év után kaptam ajánlatot az Ungvári Járási Kórházból, hogy vezessem a nőgyógyászati osztályt, de úgy éreztem, nem állok még készen erre. Fél év után, rájöttem, hogy fölösleges volt a félelmem. Így, amikor az osztályvezetőt áthelyezték a városi szülészetre, újabb átszervezés következett a kórházban, s 2019-ben felajánlották a helyettes főorvosi pozíciót. Sokáig gondolkodtam ugyan, végül elvállaltam. Orvosaink nyolcvan százaléka fiatal, mindenki folyamatosan képezi magát, létezik egy egészséges konkurencia, emellett jó a munkalégkör, segítjük egymást.
– Vezető beosztása elmélyítette a kapcsolatát kollégáival vagy vannak, akik eltávolodtak öntől?
– Mivel végigjártam a ranglétrát, tisztában vagyok minden munkafolyamattal. Édesapám úgy nevelt, hogy azt mondta: kétszer figyelmeztetlek, de harmadszor megverlek. Soha nem volt rá szükség, hogy kezet emeljen rám. Én is így teszek, képletesen szólva, ha két felszólítás után nem sikerül elérnem a kívánt eredményt, megfelelő intézkedést foganatosítok. De soha nem emelem meg a hangom. Nyilván van, aki „főnökként” nem kedvel, de ez természetes, emberi dolog.
– Mit szeretne, a páciensei milyen jelzővel emlegessék?
– Emberséges. Mert orvosaink szakmailag felkészültek, de a gyógyításban az emberség, az empátia legalább annyira fontos.
– Az ön szakága az egyik legkényesebb területe az orvoslásnak.
– Kétségtelen. Ezt akkor tanultam meg, amikor jómagam két napig sírtam az első nőgyógyásznál tett látogatás után. Ezért ha olyan fiatal páciens jön hozzám, aki életében először kerül nőorvoshoz, legalább fél órát szánok a felvilágosításra, elmagyarázom, mi fog vele történni, hogy ne érje váratlanul vagy kellemetlenül a vizsgálat. Hangsúlyozom évente egyszer minden nőnek el kell mennie rákszűrészre, bármennyire is kényelmetlennek érzi a néhány perces vizsgálatot.
– Felelevenítené az eddig legszomorúbb és legviccesebb esetét?
– Még gyakorlaton voltam az onkológián, amikor egy testvérpár, egy tizenkét és egy tizennégy éves kislány elkísérte hozzánk az édesanyját, akinek negyedik stádiumú daganata volt. Az egyik sírva kérte az orvost, hogy mentse meg az anyukáját, mert rajta kívül senkije nincs. Az asszony egy hetet élt még. Nekem akkor már volt gyermekem… Kimentem az udvarra és másnap már nem mentem vissza… A legfurább esetem egy értelmi fogyatékos fiatal hölgy kapcsán jut eszembe, akit nagy hassal, erős fájással hozott be az anyja. A sebészeink daganatra gyanakodtak, de lehívtak, én is vizsgáljam meg. Nos, betegségről szó sem volt, csupán elfolyt a magzatvize a nőnek, aki éppen szülni készült.
– Saját családot mikor alapított?
– 2005-ben mentem férjhez, húszévesen. Tizenhárom évi házasság után váltunk el, időközben ugyanis kiderült, hogy nem illünk össze. Négy gyermekünk született, az iker lányok, Roxolána és Roxána most 17 évesek, van egy 10 éves kislányom, Romélia és egy 9 éves, kisfiam, Radomir, akiket én nevelek.
– Sokgyermekes anyukaként hogy boldogul?
– Nagyszerűen. Gyerekpárti vagyok. Azt tapasztalom, hogy az egykék szülei sokkal jobban féltik, kényeztetik és túlóvják csemetéjüket. Én liberális szülőnek tartom magam, nekem az a mérvadó, hogy a megbeszélt időben otthon legyenek, tudjam, hol járnak, idejében egyenek. Mindegyikük tudja a feladatát, szófogadók. Persze a szüleim besegítenek a gyereknevelésbe.
– Az ikrek pont tinédzserek, ez a kor a legtöbb szülő rémálma.
– Számomra nem, olyanok vagyunk, mint a barátnők, mindent megbeszélünk. Büszke vagyok rá, hogy okosak és tudják, mit akarnak az élettől. A szakmámból kifolyólag a kényes kérdésekre is tudják a választ, hisz otthon belenézegettek a könyveimbe és amikor kérdeztek, mindig őszintén válaszoltam nekik.
– Mi doppingolja a leginkább?
– A sebészet, az adrenalin, amikor gyors döntéseket kell hozni.
– A műtőből, ahová hideg fej kell, hogy tudja kizárni az érzelmeket?
– Nem vagyok aggodalmaskodó anya. A gyerekeim nem hívnak fel egy 37 fokos lázzal, hasmenéssel például, mert tudják, hol áll a lázcsillapító, egyéb gyógyszer. Ha már telefonálnak, akkor ott tényleg nagy a baj.
– Mitől tart a leginkább?
– Attól, hogy a kezeim között meghal valaki. Úgy védekezem ellene, hogy műtét előtt a legapróbb részletekig felkészülök minden eshetőségre. Ez a félelmem főleg az idős pácienseknél fordul elő, akiknek számos krónikus betegségük van már. Egyszer egy súlyos állapotban lévő nagymamát műtöttem. Már mindenki lemondott róla, de én végigcsináltam mindent az előírás szerint, mert soha nem szabad feladni a reményt. Még jó ideig élt.
– Tervek?
– Vannak terveim, de amíg nem ér véget a háború, nincs értelme konkretizálni, hisz ma nem tudhatjuk, mit hoz a holnap…
