Szőke kisfiú fekszik keresztben elnyúlva a vonatfülkében az üléseken. A megállóhoz közeledve az anyukája próbálja ébresztgetni, mindhiába. Csatakos haját simogatja, amire a gyerek álmosan kinyitja a szemét. A nő sürgeti, szedje a kis dinós hátizsákját, át kell szállniuk. A lurkó még a peronon is igencsak nyúzottan áll, az anyja szinte húzza maga után a bőrönddel együtt. Mennek az apukához.
Annyi ilyen torokszorító esetet láttam már az elmúlt időszakban, hogy egyszerűen nem tudok elmenni szó nélkül a jelenség mellett. Hol a vonatállomáson búcsúzkodtak sírva, mert az apuka a határ túlsó oldalán marad, hol a gyermek számolt egész úton, hogy amire odaérnek az apjához, megmutathassa neki, mit tanult, milyen ügyes már. De arra is volt példa, hogy a csöppség dacosan megkérdezte, neki ugyan miért kell jönnie, nyűglődnie ebben a nagy melegben a vonaton, amikor otthon is játszhatna a pajtásaival a medencében? Az anyja hiába kecsegtette az apjával való szívmelengető találkozás képével, a kislány csak azt hajtogatta: „Megyek vissza nagyikához!”.
Számos kiskorúnak azzal telik most a nyár vagy akár az egész gyerekkora, hogy ingázik az otthon és „ahol apa van” között. Este várják a videóhívást, a virtuális ölelést, a puszit. S ők még a szerencsésebbek, mondhatjuk, mert hány gyermek maradt most, a háború idején árván, aki már soha többé nem láthatja az édesapját. Arról nem is beszélve, hány gyermek vesztette életét a háború következtében… (Az ukrán hírközlés szerint eddig már közel ötszáz, és mintegy ezer megsérült).
Még csak belegondolni is fájó, milyen hatással lesz a következő nemzedékre ez a háborús időszak. Mi zajlik a gyermekekben, mit élnek át ők az apa hiányakor, az aggódó anya mellett, vagy épp a nagyszülőre hagyva.
Elmerengek… Látom magam előtt a gyerekkori énem, aki forró nyári estéken a kapuban állt és várta, hogy meghallja messziről a Jawa motor ismerős hangját és lássa befordulni a mellékútra a piros motorkerékpárt. Olyankor az a kislány amilyen gyorsan csak tudott, szaladni kezdett, hogy elérje az utcájuk letérőjét, ahol az apukája megállt és mosolyogva felültette őt a benzintartályra. Onnantól lassan gurultak pár tíz métert hazáig, és a kislány úgy érezte, ennél több nem is kell a boldogsághoz.
Remeg a szívem minden egyes gyermekért, akinek nélkülöznie kell az apukáját, és imában hordozom mindazokat, akik már soha többé nem kaphatnak ilyen életreszóló emlékeket az édesapjuktól.
