2022. február 24-e rányomta bélyegét a mindennapjainkra. Már a 2014-es orosz–ukrán konfliktus híre is letaglózott bennünket, ám akkor még a legtöbben úgy gondoltuk, nem érintenek bennünket az ország másik felében zajló harci cselekmények. Mostanra viszont a háború szele már az itt élőket is meglegyintette. Bár vidékünk még mindig a béke szigete, a bombázások elől nagy számban hozzánk érkező menekültek, az itt is egyre gyakrabban megszólaló, légiriadót jelző szirénák hangja, a hozzánk közel eső nyugat-ukrajnai városokat ért bombázásokról szóló hírek megrettentenek. Sokan Kárpátalját is elhagyták. Az itthon maradottakra pedig egyre nagyobb teher nehezedik: a menekültek mellett a magukra maradt idős, beteg emberekről, a férfi nélkül küszködő, olykor sokgyermekes családokról is gondoskodni kell. Csongoron senkinek sem engedik el a kezét, s a megpróbáltatások idején a református hívek csak még közelebb kerültek Istenhez. A gyülekezet jelenéről és az előttük álló feladatokról ifj. Pocsai Sándor csongori lelkipásztort kérdeztük.
Varga Brigitta (Csongor)
– Csongor lakossága a háború előtti időszakban 2400 fő volt, ebből 1680-an vallották magukat reformátusnak – tudtuk meg a lelkipásztortól. – A háború kitörése után csaknem 600-an mentek el a gyülekezetből. Ma minden lelkész szembesül azzal a megdöbbentő, de valós ténnyel, hogy újra kell építenie a gyülekezetét. Ezt nem tanították a teológián. Mindezek ellenére nem temetkezhetünk az önsajnálatba, hiszen nem olyan kilátástalan a helyzet, mint ahogyan azt sokan gondolják. Az Újszövetség idejében, mikor a kereszténység elterjedt a világon, mindenhol háború dúlt a földön. Ám az emberek akkor sem adták fel, élték tovább az életüket, családot alapítottak, vetettek, arattak. Nekünk is ez a feladatunk.
– Számos család talált menedékre a gyülekezetben.
– Bevallom, magam is összepakoltam, mert nem akartam kitenni a családomat a veszélynek. Összekulcsoltam a két kezem és megkérdeztem az Urat, hogy hova tovább, mitévő legyek? Isten pedig két napon belül megmutatta a helyes utat, ugyanis megérkeztek az első menekültek a községbe. Mikor szembesültem azzal, hogy nekem bőröndökben vannak összepakolva a dolgaim, míg másoknak csak arra volt lehetőségük, hogy szemeteszsákba csomagolva hozzák magukkal a legszükségesebb holmijaikat, akkor Isten megérttette velem, hogy itt vár rám megannyi feladat. Kilenc hónapon keresztül több mint 45 menekült volt elszállásolva a gyülekezet bázisán, a Bethesda Szenvedélybetegeket Mentő Misszió épületében.
Megismerkedtünk egy menekült baptista lelkipásztorral, és felkértük, hogy tartson ukrán nyelvű igei alkalmakat.
Ezek az emberek nyitottak voltak az igére annak ellenére, hogy többségük semmilyen vallási felekezethez nem tartozott. Mára mindannyian elmentek tőlünk, vannak, akik külföldre utaztak tovább, míg mások visszatértek szülőföldjükre. Volt, aki az óvóhelyről írt nekünk üzenetet, melyben kifejtette, mennyire hálás azért, hogy megtanítottuk imádkozni, mert ez ad erőt neki túlélni azokat a helyzeteket, melyekről mi csak a hírekből értesülünk. Olyanok is akadtak, akik visszatérésük után csatlakoztak egy keresztény hitközséghez. Hiszem, hogy az általunk végzett munka olyan magvetés volt az ő szívükben, amely kikel.
– A háború kitörését követően jelentősen nőtt a rászorulók száma?
– Sajnos igen, ugyanis többnyire a középkorosztály, a munkaképes lakosság hagyta el a települést. Bármennyire is szomorú, de akik itt maradtak, azok többsége idős, egyedülálló, beteg ember, olyanok, akik odafigyelést, gondoskodást igényelnek. Láttuk, hogy sokaknak a mindennapi betevő falat előteremtése is nehézséget okoz, ezért szeretetkonyhát indítottunk. A gyülekezet presbiterei, munkatársai, beteggondozói, szociális munkásai és önkéntesei közreműködésével több mint 40 embernek viszünk minden hétköznap ebédet a faluban. A legutóbbi presbiteri gyűlésünkön azonban szembesülnünk kellett azzal, hogy több mint 60 olyan egyedülálló nyugdíjas tagunk van, akinek senkije sincs itthon, mindannyian segítségre szorulnak. Így bővítenünk kell a támogatásban részesülők körét. Panaszra azonban nincs okunk, mivel támogatóinknak hála eddig minden elhatározásunkat véghez tudtuk vinni.
Ifj. Pocsai Sándor megjegyezte, a másik nagy probléma a gyülekezet életében, hogy a háború miatt családok tucatja szakadt ketté. Nagyon sok gyerek apa nélkül nő fel, s közben a nők arra kényszerültek, hogy átvállalják a családfenntartó szerepét.
– Hiszem, hogy egy nőnek sokkal nagyobb teherbírása van, mint egy férfinak, de a teherbírás nem korlátlan. A családfő szerepét betölteni, a gazdaságot vezetni, s mindezek mellett a gyerekek iskoláztatásával és nevelésével törődni nagyon nehéz. Mikor ennyi sok teendő egyetlen személy nyakába szakad, az egy idő után felőrli az embert. Ezt tapasztaljuk mi is a gyülekezetünkben. Sokan elfáradtak. Igyekszünk lelkiekben is támogatni őket, hitükben megerősíteni ezeket az édesanyákat. Nincs jól ez így, de ahogy az ige mondja, mindennek rendelt ideje van. Ideje van a sírásnak és ideje van a vigasságnak. S ezekkel meg kell tanulnunk együtt élni. Sokan önsajnálatba temetkeznek, de az nem visz előrébb. Isten mindennapra annyi erőt ad, amennyi szükséges a bajok átvészeléséhez. Az ő gondviselésére kell hagyatkoznunk.
– Az elmúlt évek nehézségei nem megtörték, hanem összetartóbbá kovácsolták a gyülekezet tagjait…
– Akik maradtak, azok érzik és látják, hogy rá vannak utalva nemcsak a Jóisten irgalmára, hanem embertársaik segítségére is. Ezért összefognak és támogatják egymást a bajban, legyen szó akár egy halálesetről vagy épp egy kertgondozásról. Ennek a gyülekezetnek az egyik sajátossága lett, hogy a másik fél nyomorúságát látva megnyitják a szívüket, és nagylelkűen adakoznak a bajbajutottak javára. Például minden év őszén természetbeni adományokat gyűjtünk a munkácsi gyülekezet idős tagjainak. Egységcsomagokat állítunk össze, melyek általában egy zsák krumplit, különféle zöldséget, gyümölcsöt tartalmaznak. A tavalyi felajánlások össztömege meghaladta a 6 tonnát.
– Szívügyük a hátrányos helyzetű emberek felkarolása…
– Foglalkozunk félárva gyermekek patronálásával is. Van egy tanulmányi alapunk, melyet a tehetséges gyermekek taníttatására fordítunk. Iskolai tanulmányaik mellett a diakónusunk, Hadar András korrepetálja a kicsiket a gyülekezeti házban. Segítünk nekik felkészülni a vizsgákra, majd az érettségi után finanszírozzuk a továbbtanulásukat. Azok számára, akiket kevésbé köt le a tanulás, munkalehetőséget biztosítunk. A fiúk például iskola után füvet nyírnak a településen, ezáltal egy kis zsebpénzhez jutnak, amit a beiskoláztatásra, esetleg egy új cipőre fordíthatnak. Van olyan félárva gyermekünk, aki így gyűjtötte össze a téli tüzelőre valót. Ennek a programnak a legfőbb célja, hogy a helyes irányba tereljük az életüket és önellátókká neveljük őket. Ezenfelül Otthoni Beteggondozó Szolgálat is működik nálunk. Két főállású munkatárs gondoskodik 35 egészségügyi ellátásra szoruló tagunkról.
– Azokra is nagy figyelmet szentelnek, akik letértek a helyes útról…
– Tíz évvel ezelőtt arra lettünk figyelmesek, hogy egyre több olyan család él köztünk, mely tagjainak félresiklott az élete és önmaguk képtelenek arra, hogy megtalálják a kiutat, helyette inkább az alkoholhoz nyúlnak. Tudtuk, hogy ha nem kezdünk valamit ezzel a helyzettel, akkor az ilyen családok megsokszorozódhatnak. Egyik presbiterünk különösen nagy gondot fordított ennek a problémának az orvoslására. Az ő vezetésével elindult egy olyan folyamat, melynek következtében mára igencsak lecsökkent a depresszióval, alkohol- és egyéb szenvedélybetegségekkel küzdő családok száma. Jó érzés látni, hogy megtanulták, hogyan tarthatják fenn magukat, hogy ne a társadalom terhére legyenek, hanem annak hasznára váljanak, és ma már ők maguk is segítik a nehéz sorsra jutott társaikat.
– Hogy telik egy hét a csongori református egyházközségben?
– A háború előtt heti 21 házi bibliaóránk volt. A hívek mindig más családnál gyűltek össze esténként imádkozni. Ezek az alkalmak az utóbbi másfél évben sajnos elmaradtak. Jelenleg a gyülekezeti házban tartjuk meg a bibliaórákat: kedden az idősebb korosztály, szerdán és szombaton a fiatalok, míg csütörtökön a középkorúak számára. A hittant az iskolában, órarend szerint oktatjuk. Továbbá hetente három alkalommal tartunk istentiszteletet: péntek este, vasárnap délelőtt és délután. Ezekkel párhuzamosan vasárnapi iskola működik, ahol külön foglalkoznak az óvodás és iskolás korú csemetékkel. De mi adunk helyet az egyházkerületi házaspárok hétvégéjének, a missziós csendesdélutánoknak is. Mindez persze nem sikerülhetne egy jó csapat nélkül. Remek presbitérium áll a református gyülekezet szolgálatára, de számos önkéntes is segíti a mi munkánkat.
– Milyen terveik vannak a jövőre nézve?
– A keresztyén ember egyik legfőbb feladata, hogy viseljen gondot arról, amit Istentől kapott. A település vezetőivel közösen a legfőbb stratégiánk is az, hogy semmit sem hagyunk romossá válni, minden éven felújítunk valamit. Hiszen karbantartani egy létesítményt sokkal könnyebb, mint újjáépíteni. Amióta lelkész vagyok, azóta ez így működik. Minden éven szánunk egy kisebb összeget fejlesztésre. Immár második éve a ravatalozóra fordítjuk ezt. De nemrég hozzáláttunk egy menedékház felépítéséhez is. Ebben egy szociális központot szeretnénk létrehozni. Ez a létesítmény olyan embereknek nyújtana menedéket, akik valamilyen tragédia következtében elvesztették az otthonukat.
