„…napi 50-60 kilométert gyalogoltunk, 14 napig szinte étlen-szomjan vándoroltunk hazáig” │KISZó-interjú

A batári Danku Mihály, aki a donbászi szénbányát és a korosztenyi lágert is megjárta.

– 1949-et írtunk. 17 éves voltam. Nehéz idők voltak, bujkáltunk a milícia elől, hiszen nem akartunk a Donbászon „önkénteskedni”. Ám a munka nem várhatott. Egyik reggel a mezőre készültem, kukoricatörés időszaka volt. Akkoriban nem volt ajánlatos arrafelé járni, a terület az országhatár mellett húzódott. Sokan ott próbáltak átszökni a szögesdróton. Nekem nem ez volt a tervem, mégis pórul jártam… – ezekkel a mondatokkal fogadott minket a batári Danku Mihály. A 91 éves Miska bácsi kálváriáját lélegzetvisszafojtva hallgattam végig. Igyekszem úgy átadni a történetét, ahogy azt elmesélte: őszintén, meghatóan, kendőzetlenül.

Bujdosó Ivett (Batár)

– Csapatban dolgoztunk, úgynevezett brigádokban. Már felvettük a vállunkra a zsákokat, indultunk a sorok közé, amikor a munkavezető, Dánics Laci észrevette, hogy jön felénk egy szekér, rajta három alakkal. Jó szeme volt, mondhatom. Mint később kiderült, értem jöttek – kezdte a beszélgetést Miska bácsi. – Már kerestek otthon, édesapám pedig jóhiszeműen elmondta, hogy a mezőn dolgozom. Nekik sem kellett több, magukhoz vették az öreget, és együtt jöttek értem.

Édesapám részt vett az első világháborúban, Dél-Tirolban harcolt, nem volt gyáva ember, engem azonban féltett. Hiszen még gyerek voltam…

A fiatal Miska, amint meglátta a közeledő szekeret, felmászott egy magas tölgyfára. Ám ez sem segített.

– A rendőr a fegyveres katonatiszt kíséretében lökdösni kezdte édesapámat, aki már majdnem sírt, de nem akarta elárulni hollétemet. A brigád letagadott engem, azt mondták, kijöttem velük, de dolgozni nem maradtam.

Ám nem tűrhettem, ahogy édesapámat vegzálják, lemásztam a fáról, hiszen apámért akár meg is haltam volna.

Feltettek a szekérre, és elindultunk a batári községházára. Onnan nem volt kiút, az éjszakát már Nagyszőlősön töltöttük, majd a lembergi vonattal vittek tovább minket. Tudtuk, hová megyünk: Donbászra, kényszermunkára…

Miska bácsi elmondta, a vasútállomásról lakásokba kerültek, ahol azt mondták nekik, hogy ott működik a bányásziskola, és a gyakorlat során elvégzett munkájukért cserébe koszt és kvártély is jár.

– Ötszáz méter mélyen „tanultunk”, kalapáccsal törtük a szenet. Kitermeltük ugyanazt a mennyiséget, mint a hivatásos bányászok, ám fizetség nem járt érte.

A 10-20 ezer rubeles járandóság helyett egy limonádéra sem kaptunk pénzt. Fél évből nyolc hónap lett, eljött a május. Belefáradtunk, megszöktünk. Öten indultunk útnak, egyik reggel azonban arra ébredtünk, hogy ketten szó nélkül leléptek. Hárman maradtunk, napi 50-60 kilométert gyalogoltunk, 14 napig szinte étlen-szomjan vándoroltunk hazáig.

Mindenünket eladtuk, amink volt, az új meleg buslátunk árából kenyeret és vizet, némi cukorkát vettünk, így próbáltuk túlélni az embert próbáló utat – emlékszik vissza Miska bácsi,

majd szomorúan folytatja:

– Sajnos nem mindannyian értünk haza épségben. Az egyik vasúti átkelőnél nem vettük észre, hogy jön a vonat. Integettek nekünk a peronról, de mi annyira elcsigázottak voltunk, nem fogtuk fel, mit jeleznek. Jött is a szerelvény, és a sor végén bandukoló Laci társunkat elütötte. A másodperc töredékén múlt az életem – sóhajtott.

Miska bácsi másik útitársa, Tóni tudott ruszinul, így ő ment a kihallgatásra.

– Ameddig vártam rá, igyekeztem hasznossá tenni magam, segítettem a nővérkéknek, hoztam-vittem, amit kellett. Eközben egy szerintem lengyel származású milicista megsajnált, és adott 2 almát és 2 zsömlét. Szívesen fogadtam, a felét megettem, a másik felét meghagytam Tóni barátomnak.

Amikor ezt a jólelkű férfi észrevette, könnybe lábadt a szeme, és a táskájában lévő összes élelmet nekem adta – elevenítette fel.

– Harmadik társunk, Laci sajnos még aznap életét vesztette. Ketten indultunk tovább. Próbáltunk a vonat tetején utazni, de az a füst kibírhatatlan volt. Az ütközőnél sem volt jobb a helyzet, így maradt a gyaloglás.

Miska bácsi az iskolában tanultaktól emlékezett arra, hogy a moha a fa északi oldalán nő. Tudta, hogy az ő otthona délnyugatra fekszik, így tájékozódtak a továbbindulás irányáról. Útközben felszálltak egy vonatra, ami átvitte őket a sivatagon. 30 kilométeren keresztül nem láttak élő embert. Már több mint tíz napja tartott a hazaút, amikor meglátták a Kárpátokat.

– Úgy megörültem – mosolyodott el Miska bácsi. – Bementünk az ottani vasútállomásra, ahol egy másik hozzánk hasonló fiatal bujkált. Meghallotta, hogy magyarul beszélünk, így odajött hozzánk.

Mint kiderült, a szomszédos Forgolányból származik. Együtt folytattuk az utunkat.

A bátor fiatalok nagy ünnep előestéjén értek haza.

– Pünkösd szombatja volt, édesanyám kisütötte nekem a kedvenc túrós bélesemet. Elém tette, én pedig nem győztem jóllakni vele. Nem tartott sokáig az örömünk, jött a bíró, és még azon a héten elvitt az ítélőszék elé. Mint kiderült, törvényt sértettünk azzal, hogy hazajöttünk. Tíz napot töltöttünk a beregszászi tömlöcben, majd átszállítottak Ungvárra. Akkora volt a fejetlenség, hogy később maguk sem tudták, hová vittek minket.

Majd Lembergbe kerültünk, egy hét múlva bevagoníroztak, és a korosztenyi lágerben kötöttem ki.

A nem messze lévő kőbányába osztottak be. Nagyon féltem, ijesztő hely volt, az ellátás pedig borzalmas. Penészes ételt kaptunk, maradék kását ettünk. Előfordult, hogy egész vasúti kocsikat kellett megpakolni kővel. Ameddig nem értük el a kocsi tetejére krétával megrajzolt vonalat, addig nem állhattunk le. Egy hétig folyamatosan pakoltunk, a megterheléstől alig maradt valaki állva, sorra dőltünk ki – komorodott el Miska bácsi. – Négy hónapot töltöttem ott, majd hazaengedtek.

Danku Miska bácsi mindezt nagykorúvá válása előtt élte át. De mi történt utána?

– Időközben betöltöttem a 18. életévemet, behívtak katonának. Ott sem volt könnyű,

bár számomra az addig átéltek tükrében a katonaság nem tűnt olyan szörnyűnek. Rendesen etettek, a szállás is egészen rendben volt.

A vasúthoz voltunk beosztva, de én emellett a postát is őriztem. Egy alkalommal ismerős arcra lettem figyelmes. Történt ugyanis, hogy amikor még a korosztenyi lágerben voltam, árokásással bíztak meg minket. Időközben kikapcsolták az áramot, én meg elszenderedtem. Arra ébredtem, hogy valaki jól gyomron rúgott. Nem volt jó érzés. Erre mi történik, pont a támadómmal hozott össze a sors. Nem volt számára kellemes találkozás – somolyodott el Miska bácsi.

A hároméves katonai szolgálat is tartogatott meglepetéseket. Előfordult, hogy Miska bácsi fülét súrolta egy tisztítás közben véletlenül eldördülő puskából kilőtt golyó.

Ám mindezek után a kitartó fiatalember szép életet épített fel magának.

Családot alapított, kőművesként dolgozott, földműveléssel foglalkozott. Egy fia és két unokája született, ők azok, akikben örömét leli. Miska bácsi még 91 évesen is aktív, erejéhez mérten segít a ház körüli teendőkben, lejár a kertbe, ültet, gyomlál. Nem akar a családja terhére lenni. További jó egészséget, Miska bácsi!

U.i.: Kárpátalja szovjetizálásának eszközeként legkevesebb tizenkétezer kárpátaljai fiatalt kényszerítettek a donbászi iparvidékre, kegyetlen munka- és életkörülmények közé. Az „önkéntes munkát” nem élte túl mindenki. A batári Danku Miska bácsinak sikerült.