Cap Andrea: „… kitartó ember vagyok, aki soha nem adja fel”

Kedves, őszinte, közvetlen. Hivatását szívvel-lélekkel, odaadással végzi, mindent megtesz azért, hogy jó vezető legyen. Mindenkit meghallgat, odafigyel mások ötleteire. Igyekszik sok időt tölteni a családjával, kislányával, Bogival. Szeretik a természetet, az állatokat, a feltöltő kirándulásokat. Kulcslyuk rovatunk mai vendége Szabóné Cap Andrea, a Tisza Európai Területi Társulás (Tisza ETT) igazgatója.
Hegedűs Csilla
– Hol és hogy telt a gyermekkora?
– Csapon születtem, tizenkét éves koromig éltem ott, majd családostul átköltöztünk a szomszédos magyarországi Záhonyba. Nagyon szerettem Csapon élni, gyermekkorom legszebb évei ott teltek, de szerencsére az új környezetbe is hamar beilleszkedtem, hiszen közvetlen vagyok, könnyen ismerkedem, és kötök barátságokat. Csapon előbb az orosz tannyelvű iskolába jártam a bátyámmal együtt (aki festőművész lett), majd két évet a magyarba, az általános iskolát Záhonyban, a középiskolát pedig már Kisvárdán fejeztem be.
– Milyen volt egy művészlélek kishúgának lenni?
– Mindössze két évvel vagyok fiatalabb, és érdekes módon kettőnk közül mindig én voltam az erősebb, a dominánsabb. Így volt ez a szüleim esetében is. Édesanyám atomfizikus, és valahogy engem is határozottságra nevelt, így elég hamar önállósodtam, tinédzser korom óta kivettem a részem a házi munkából, egyéb tevékenységekből.
– Említette, hogy könnyen ismerkedik. Ez már tinédzserkorában is így volt?
– Igen, bár az is igaz, hogy eleinte voltak súrlódások. Szoktam mesélni az itteni barátaimnak, hogy ameddig Csapon éltünk, addig a mi családunk igazi magyar család volt. Aztán, amikor Magyarországra költöztünk, hirtelen „ukránokká váltunk”. Ezt gyerekként nagyon nehéz volt megélnem, mert én azt hittem, hogy Magyarországra hazajöttünk, de sajnos tévedtem. Aztán, az évek teltével szerencsére ez változott, sikerült áthidalni az ilyen kellemetlenségeket. Érettségi után Debrecenben tanultam tovább. Ott teljesen más volt az emberek mentalitása, nem tapasztaltam megkülönböztetést, sőt arra kértek, meséljek a kárpátaljai életről.
– Mikor és hogyan került a Tisza ETT-hez?
– A kisvárdai székhelyű Tisza ETT 2015 októberében alakult, én 2016 februárjában lettem igazgató, azóta töltöm be ezt a posztot. Azért választottak ebbe a felelős pozícióba, mert a Kárpátaljával kapcsolatos kérdésekben én voltam az, aki tudta a válaszokat, és nyilván a nyelvtudás, valamint a helyismeret is sokat nyomott a latba. Meggyőződésem, hogy a kárpátaljai emberek mentalitása, szokásainak ismerete nélkülözhetetlen az együttműködéshez. Emellett a Várda Hagyományőrző és Kulturális Egyesület alelnöke is vagyok. Ennek keretében sokat önkénteskedünk, ami szintén fontos dolog, hiszen olyan gyerekeket táboroztatunk, akiknek egyébként nincs rá lehetőségük, az időseknek pedig kulturális programokat, fesztiválokat szervezünk. Covid-időszak alatt szereztem még egy nemzetközi diplomát, ami már sokkal közelebb áll a jelenlegi munkakörömhöz: határon átnyúló fejlesztési szakreferens lettem.
– Tehát még szorosabb lett a szülőföldjével a kapcsolat?
– Sem a gondolataimból, sem pedig a lelkemből egy percre se került ki Kárpátalja, de amikor igazgató lettem, úgy éreztem, hogy végre tudok valamit a hazaiaknak segíteni, lehetőségem lesz arra, hogy támogassam azt a térséget, ahonnan származom. És ez szerencsére sikerül is. A jelenleg zajló legfrissebb projektünk a Beregszász közelében épülő hulladéklerakó. Bevallom, örülök annak, hogy ez a beruházás Kárpátalján valósul meg. Illetve sikerült adományként egy több ezer eurós víztisztító berendezést eljuttatni Csapra, ami nagyon sokat jelentett számomra.
– Legyen szó bármilyen vezető állásról, ahhoz talpraesettnek kell lenni. Egy igazgatónak döntéseket kell hozni, a felelősség is nagy. Ön határozott egyéniség?
– Igen, és ugyanakkor simulékony. Mindenki igényét figyelembe veszem, mindenkinek a véleményét meghallgatom, hiszen sokat lehet tanulni másoktól. Ugyanakkor kitartó ember vagyok, aki soha nem adja fel.
– Szokott halogatni?
– Mivel egyszerre sok mindennel foglalkozom – főleg az elmúlt másfél évben – ezért felállítottam egy fontossági sorrendet. Előfordul, hogy valamit az utolsó pillanatban csinálok meg, de ezt is azért, hogy megelőzze az a feladat, aminek hamarabb jár le a határideje. Reggel, amikor felkelek, belepillantok az aznapi teendők listájába, és aszerint osztom be a napomat.
– Aggódó típus?
– Régebben sokat aggódtam, mostanában már kevésbé. Ez a nehéz másfél év sok mindenre megtanított, például arra, hogy azok a dolgok, amik miatt korábban aggódtam, a mostaniakhoz képest másodrendűek.
– Picit más vizekre evezve. Mondana a családról néhány szót?
– 2003-ban diplomáztam le Debrecenben, és férjhez is mentem. Egyetlen gyermekünkre nyolc évet kellett várnunk, Boglárka ma már ifjú hölgy, hamarosan tizenhárom éves lesz. Nekünk ő a világ közepe, Isten igazi ajándéka, akiért nagyon hálásak vagyunk.
– Vannak közös, csajos programok?
– Nagyon sok közös, ahogy mondja, csajos programunk van. Bár sokat dolgozom, de rá igyekszem elegendő időt szakítani. Amikor sok volt a munkám, megértette, sőt, amiben tudott, segített. Fiatal kora ellenére jól beszél angolul, s ezt már eddig is számos alkalommal kamatoztatta. Szabad időnkben kézműveskedünk, karkötőt fonunk, hímzünk. Ismerőseim ijesztgetnek, hogy majd a serdülőkorban nehezebb lesz vele, de eddig még minden flottul megy.
– Megbízik az emberekben…
– Igen. És arra számítok, hogy ha én jósággal fordulok valakihez, akkor ugyanazt kapom vissza.
– Ha megbántják, azt hogy kezeli?
– Fiatalabb koromban lobbanékonyabb voltam. Ahogy idősödöm, ez mérséklődik, egyáltalán nem vagyok haragtartó, mert szerintem a harag, ami bennem van, az engem gyengít, megbetegít, és ezt nem engedem meg.
– Hogyan pihen az önök családja?
– Nagyon szeretünk kirándulni. Mivel a férjem fotográfus, szívesen fedezünk fel új helyeket, élményeket gyűjtünk. Otthon van cicánk és kutyánk is. Mi úgy választunk nyaralási helyszínt, hogy legyen ott valamilyen állat. Lehet az egy egyszerű állatsimogató vagy állatkert, mert nálunk mindenki imádja őket, főleg Bogi. De ha más országban járunk, a kulturális felfedezések is fontosak számunkra. Ám azzal is megelégszünk, ha csak leülünk kicsit beszélgetni, a kislányom például nagyon szereti, ha mesélek neki a gyermekkoromról, szereti a kárpátaljai szavakat, kifejezéseket. Az a lényeg, hogy együtt töltsünk el egy kis minőségi időt.
– Hogyan tölti fel, ad energiát a folytatáshoz például egy egyhetes nyaralás?
– Maximum egy hetet szoktunk nyaralni. Eddig még soha nem sikerült ennél több időt erre szánni, de ennek is örülünk, és egyértelműen feltölt, sokáig tudok belőle táplálkozni. És közbe-közbe, ha lehetőség adódik rá, elmegyünk a hegyekbe. Kisvárdán lakunk, és elég közel van hozzánk Sátoraljaújhely, oda nagyon gyakran járunk. Saját hobbinak pedig a Várda Hagyományőrző és Kulturális Egyesületben való tevékenységemet nevezhetném, amikor rászorulóknak, gyerekeknek segíthetünk, felemelhetjük az elesetteket.