Fábián Tímea gépfegyverre cserélte a hegedűt.
Egyes becslések szerint az Ukrán Fegyveres Erők kötelékében mintegy négyszáz kárpátaljai magyar származású katona teljesíthet szolgálatot. De nem csak férfiak, vannak köztük nők is. Fábián Tímea, a Kárpátaljai Állami Népi Együttes hegedűművésze az orosz invázió kezdete után nem sokkal, tavaly márciusban csatlakozott az Ukrán Fegyveres Erők területvédelmi egységeihez. Több mint három hónapot töltött a fronton. Jelenleg szülővárosában Ungváron teljesít szolgálatot. Ő az egyike annak a 60 ezer nőnek, aki valamilyen formában a hadseregben szolgál. Ukrajnában egy nőt sem lehet akarata ellenére besorozni. Tímea – aki 5 éves kora óta a zene szerelmese és 27 éve a népi együttes tagja – is önként jelentkezett. Többek között döntésének hátteréről, a nők hadseregben betöltött szerepéről, a férfiakra szabott egyenruháról és az átélt borzalmakról beszélgettünk.
Szabó Sándor
– Mikor döntötte el, hogy leteszi a hangszerét és jelentkezik a hadseregbe?
– Tavaly február 24-én reggel, amikor Ukrajna lerohanásával gyakorlatilag kitört az orosz–ukrán háború, egy pillanat alatt 180 fokos fordulatot vett az életem. Felhívtak a Kárpátaljai Megyei Filharmóniától és közölték, hogy lemondták az összes koncertünket és határozatlan időre felfüggesztették a próbákat is. Egyszerűen képtelen voltam ölbe tett kézzel otthon ülni és várni. Már másnap beálltam önkéntesnek, az ungvári vasútállomásra érkező menekültek ellátásában segédkeztem. Többnyire éjszaka futottak be az emberekkel zsúfolt vonatok.
Itt szembesültem először a háború borzalmaival, amit az oda érkező emberek a saját bőrükön tapasztaltak meg.
Február vége volt kemény mínuszokkal, fiatal kismamák pici babákkal a karjukon, gyerekek pizsamában, mezítláb, éhesen, zokogva szálltak le a szerelvényekről. Özönlöttek az emberek, őrület volt. Ezután elég hamar úgy döntöttem, hogy fegyverre cserélem hegedűt. Az járt a fejemben, mi lesz, ha hozzánk, Kárpátaljára is elér a háború, hogyan tudom majd megvédeni magamat és a családomat.
– Rögtön a toborzóirodába vezetett az útja?
– Nem. Először egy fegyverbemutatóra mentem el, ahol civileknek mutatták meg, hogyan kell szétszedni, összerakni, betárazni és csőre tölteni egy gépkarabélyt. Számtalan ilyet szerveztek a háború első heteiben. Rengetegen voltak ott, hosszú sorokban álltak az emberek, órákat vártam, mire sorra kerültem. Megkérdeztem az egyik instruktort, hol lehet kipróbálni a fegyvert, hogy megbizonyosodjak arról, tudok-e vele lőni. Azt mondta, ha komolyan gondolom, akkor jelentkezzek a toborzóirodában. A szüleim és az Angliában élő lányom nem tudtak semmiről.
Nagy megdöbbenésemre 67 éves nyugdíjas édesapámmal futottam össze a hadkiegészítőben, ahol akkor temérdek férfi jelentkezett önkéntes katonai szolgálatra.
Egyszerre hangzott el a legtermészetesebb kérdés mindkettőnk szájából: te mit keresel itt? Őt érthető okokból eltanácsolták, engem a területvédelmi zászlóaljhoz soroztak be. Este felhívtak, hogy másnap reggel néhány alapvető dologgal a hátizsákomban jelenjek meg a toborzóirodában. Március 8-a volt. Az önkéntes területvédelmi erők 68. zászlóaljának perecsenyi laktanyájába vittek minket, ott éjszakáztam, másnap reggel kiosztották a fegyvereket. De ekkor még nem gondoltam, hogy a fronton köthetek ki.
A századunkat a nők kivételével három nappal később az északkelet-ukrajnai Szumi megyében lévő Ohtirkába a frontra vezényelték.
Az övék volt az első területvédelmi alakulat Ukrajnában, melyet bevetettek a háborúban.
– Több nő is volt az önök egységében?
– Hárman voltunk az egységben. De más nők is szolgáltak a zászlóaljnál, főleg irodai munkát, logisztikai és könyvelési feladatokat láttak el. Én lövész lettem. Lőgyakorlatokon vettem részt, taktikai, harctéri elsősegélynyújtási képzést kaptam.
– Később mégis a fronton kötött ki…
– Április elején jött a parancs, hogy 11-én minket is keletre vezényelnek. Pánikba estem, én mindvégig abban a hitben voltam, hogy itt lesz majd rám szükség. Tudtuk, milyen súlyos harcok zajlanak a fronton, ugyanis tartottuk a kapcsolatot azokkal, akik már egy hónapja ott voltak. A Harkivtól 120 kilométerre délre fekvő Izjum térségébe, Szlavjanszk és Kramatorszk közelébe kerültünk épp akkor, amikor ott a legsúlyosabb harcok folytak. Mikor éjszaka megérkeztünk, rögtön tüzérségi támadás érte az egységünket. Nagyon megijedtem, a földre vetettem magam. Ez furán hangozhat, de néhány hét után az ember megszokja. Megtanultuk megkülönböztetni, mikor lőnek a mieink és mikor az oroszok. Zenészként nekem amúgy is jó a hallásom, így előre tudtam, mikor kell elkezdeni futni és fedezéket keresni.
– Milyen feladatokat látott el?
– Körülbelül két kilométerre voltunk a frontvonaltól, hallottuk a fegyverek ropogását, a tüzérségi lövedékek becsapódását. De volt, hogy minket is lőttek. Egy kis faluban laktunk, tőlünk három utcányira már lövészárkok húzódtak. A helyi lakosok többsége elmenekült, de voltak, akik maradtak. Ezt azzal indokolták, hogy nincs hová menniük, nem hagyják itt az életük munkáját.
A logisztikában vettünk részt, például ételt vittünk az első vonalban harcolóknak.
De előfordult, hogy az út menti ellenőrzőpontra osztottak be, rádiós voltam. Egy tüzérségi lövedék felrobbanásánál légnyomást szenvedtem. A mellettünk lévő házba csapódott a töltet. Éjszakánként foszforbombákkal lőttek minket. Az ott maradt helyi lakosok mindig előre tudták, mikor fognak bombázni az oroszok. Amikor nagyon forróvá vált a helyzet, kivontak minket a térségből. Hetven kilométerrel távolabbra kerültünk, Szlavjanszk térségébe. Ott valamivel biztonságosabb volt. Augusztus elején jöttem vissza. Kaptunk egy parancsot, hogy a nőket kivonják a térségből, 25 percünk volt összepakolni és elindulni haza.
– Tudta tartani a kapcsolatot az otthoniakkal, gondolom nagyon aggódtak önért?
– Az oroszok szétlőtték az átjátszóállomásokat, így nem volt térerő. Néha hetekig szünetelt az áramszolgáltatás, bár voltak szünetmentes tápegységeink, ezekkel nem a telefonokat, hanem a rádiókat töltöttük fel. Akkor tudtam hazatelefonálni, amikor valamelyik nagyvárosba mentünk. Akkor is csak édesapámat hívtam fel. A 90 éves nagymamám, aki idén februárban a 45. születésnapomon hunyt el, az anyukám és a lányom úgy tudta, hogy Perecsenyben a laktanyában vagyok. Nem akartam, hogy aggódjanak, viszont édesapám az alatt az idő alatt teljesen megőszült. Nagyon átélte ezt. Amikor édesanyámnak elmondtam, hol voltam, mit csináltam patakokban ömlött a könnye.
– Azóta itthon van?
– Voltak még kiküldetéseim, de nem ilyen veszélyes helyekre. A mostani feladataimról nem beszélhetek. Annyit viszont elárulhatok, hogy papírmunkát végzek, a hátországból segítem a hadsereg munkáját. Így is sokat lehet segíteni. Most már ritka, hogy nők kerülnek lövészárokba, ugyanis nagy a veszélye a fogságba kerülésnek, valamint a férfiak ösztönből aggódnak a nőkért és emiatt nem tudják megfelelően ellátni a feladataikat. Most lényegében a logisztikában, az élelmezésben, a parancsnoki központokban szolgálnak nők.
Azóta, hogy eljöttem rengeteg velem együtt bevonult férfi életét vesztette, vagy szenvedett maradandó sérülést, elvesztette valamelyik végtagját. Sok temetésen vettem részt az utóbbi hónapokban.
– Előfordul, hogy álmában kísértik a fronton átéltek?
– Eleinte gyakran előfordult ilyen. Amikor hazajöttem, nem tudtam aludni, nem találtam a helyem. Ott szigorú rezsim volt, minden napra megvolt a feladatunk. Elszoktam a város zajától, a front közelében elképesztő csönd volt, ha nem lőttek az oroszok. Bár tudtam, hogy otthon az ágyamban biztonságban vagyok, de még napokig azzal a gondolattal hajtottam álomra a fejemet, ebben a zajban fogom-e hallani a tüzérségi lövegek dördülését. Pár nappal később éjszaka nagy vihar volt, villámlással, hatalmas dörgéssel, ám én úgy aludtam, mint a bunda.
Most már nincsenek ilyenek, viszont sírógörcseim vannak, amikor gyászjelentést olvasok, temetést látok a városban.
– A női katonák növekvő számára nem készültek fel a seregben: például a mai napig is csak férfi egyenruhát, alsóneműt, vagy épp golyóálló mellényt tudnak adni a nőknek. Ezzel hogyan sikerült megbirkózni?
– Amikor kiosztották a formaruhákat, kiderült, hogy 50-es, 56-os méret a legkisebb, én viszont alacsony növésű vagyok, a méretem 44-46-os. Bakancsból a 40-es volt a legkisebb. Az egyik nő tudott varrni, így ő alakítgatta át az egyenruhákat, hogy komfortosabb legyen a viseletünk. A férfi nadrág nem túl kényelmes, még ha bő is. De nem volt választásunk. A front közelében folyamatosan viselni kellett a közel húsz kilogrammos golyóálló mellényt, ehhez jött a gépkarabély, négy teli tár, az elsősegélycsomag és a sisak, valamint a hátizsák két napra elegendő tartós élelemmel, vízzel és váltó alsóneművel. Egyáltalán nem volt kényelmes. Egyszer sem kellett elsütnöm a fegyveremet, de állandóan ki volt biztosítva.
– Tudták önről a bajtársai, hogy magyar nemzetiségű. Mit szóltak ehhez?
– Származásomat tekintve magyar nemzetiségű vagyok, magyar az anyanyelvem is, de Ukrajnát tekintem a hazámnak. A történelem úgy alakította, hogy ide születtem, valamikor Kárpátalja Magyarország része volt, jelenleg Ukrajna egyik megyéje. Az hogy én magyar nemzetiségű vagyok, soha nem jelentett problémát, nem is számított egyedülállónak, hiszen sok magyar nemzetiségű férfi is szolgál az ukrán hadseregben.
A kárpátaljai magyaroknak jó hírnevük van. Volt, aki arra kért, hogy tanítsam meg néhány magyar szóra.
Akadt olyan is, aki egy noteszbe írta a magyar szavakat, tetszett neki a magyar nyelv dallamossága, a kultúránk. Amikor lehetőségünk adódott bográcsban főzni, akkor gulyást készítettem. Nagyon ízlett a magyaros konyha. Sokan mondták, hogy magyar menyecskét keresnek maguknak.
– Nemrég bekerült a 100 legbefolyásosabb kárpátaljai személyiség közé. Meglepte ez?
– Utólag tudtam meg. Nem érzem úgy, hogy rászolgáltam volna erre. Csak tettem állampolgári kötelességemet.
– Megváltoztatta a háború?
– Régen művészlélek voltam, a felhők felett jártam. Megkeményített a fronton eltöltött négy hónap. A civilek, főképp a gyerekek halálát volt a legnehezebb feldolgozni. Nagyon fel tud húzni az igazságtalanság, az emberek kizsákmányolása.
– Mikor fogta kézbe és játszott utoljára a hegedűjén?
– Miután hazajöttem, sokáig nem zenéltem, a tokban állt a hangszer. Tavaly augusztusban amikor hazajöttem a népi együttes felkért, hogy vegyek részt egy koncerten. Akkor játszottam utoljára. Legutóbb pár napja az egyik sebesülést szenvedett katonatársam megkért, hogy a nyolcéves lányának tartsak néhány hegedűleckét.
– Nem hiányzik a zenélés?
– Néha igen. Amikor zenélek vagy énekelek, akkor igazán szabadnak érzem magam, gondtalan lelkem szárnyra kap, elfelejtem minden problémámat, kikapcsol az agyam, átadom magam a zenélésnek. Ez hiányzik a legjobban. Remélem, a háború befejezése után visszatérhetek az eredeti hivatásomhoz.
