Szétlőtt utak, áruhiány, aknaveszély mindenütt.
Száva József, a Bustyaházai Kistérség Fejlesztési és Nemzetközi Együttműködési Központjának vezetője. Munkaköri feladatai közé tartozik a régiófejlesztés, pályázati projektek kidolgozása, határokon átnyúló, nemzetközi kapcsolatok kialakítása. A minap azonban kollégáival egy ettől teljesen eltérő, bátorságot igénylő és embert próbáló feladattal kellett megküzdeniük a Vállvetve projekt keretein belül.
Bökényi Magdolna
A projekt alapján a hátország megyéi által biztosított építőanyag, fizikai, illetve anyagi erőforrások segítségével újítanák fel Herszon megye lerombolt településeit. A Bustyaházai kistérség önkormányzatának munkatársai első alkalommal rendeződnek csapatba, buszra ülnek, és mennek el segíteni a kijelölt helyre, mondja Száva József.
– Eddig az úgy történt, hogy megyei szinten minden településről kértek egy embert és az így alakult csoportok nyújtottak segítséget a kijelölt településeken. Most először történt meg, hogy egy önkormányzat férfitagjai szinte teljes létszámban, szigorúan önkéntes alapon – hiszen mindenki tisztában volt vele, hova megyünk – buszba ült, és útra kelt. Úti célunk a Herszon megyei Velika Olekszandrivka település volt, értesülésünk szerint ott voltak a leghevesebb harcok, összecsapások. Mi tulajdonképpen felderítő csapat voltunk, akik felmérték a károk nagyságát, az elvégzendő munka mennyiségét. Vittünk magunkkal szerszámokat, szakembereket.
A helyszínen feladatként a helyi kommunális létesítmény 480 négyzetméteres tetőszerkezetének a helyreállítását kaptuk, mivel az összecsapások következtében a település vízellátása szinte teljesen megszűnt, tönkrementek a filterek, a csövek, a csapból technikai víz folyik, ami ihatatlan és főzni sem lehet vele, a létesítmény dolgozói ezek helyreállításával foglalkoztak.
A munkálatok számtalan nehézségbe ütköznek, ezek egyike az építőanyag-hiány. Az önkormányzat vezetősége inkább az élelmiszer-ellátás folytonosságára koncentrál, ennek ellenére előfordul, hogy sok minden hiányzik, néha kenyeret sem lehet kapni. Nehézkes a szállítás, a környéken szinte nincsenek utak. El lehet képzelni, milyen nehézségekkel küzdenek az áruszállítók, ha mi a településhez vezető utolsó harminc kilométert két és fél óra alatt tudtuk megtenni. A kisvárost körbe veszi az Ingulec folyó, amelyen két hidat is felrobbantottak, nagy nehezen találtunk egy harmadikat, amelyen átkelhettünk. Maga az út is szét van bombázva, a találatok nyomai ideiglenesen be vannak szórva valamivel, a fennmaradó részt pedig a tankok szántották fel. Az útról letérni sem ajánlatos aknaveszély miatt. Így csak kis mennyiségben tudnak bármit is szállítani, nagyobb teherautó el sem jut a településig.
Az útközben tapasztaltakat és a település láttán felmerülő érzéseket nehéz szavakba foglalni.
Velika Olekszandrivka hajdan kilencezer lelket számláló település volt, most egy épp ház sincs benne. Mostanára hatezren tértek vissza otthonaikba, abba, ami maradt belőle.
A házak ablakai be vannak deszkázva vagy fóliázva, az emberek bontják a lerombolt épületeket. A városházát telitalálat érte, és a detonáció levitte a fél városnegyedet. Csak a járdán szabad közlekedni, ha megálltunk valahol az út szélén, azonnal figyelmeztettek az aknaveszélyre. Az év elejétől mintegy ötven ember esett már áldozatul. Mivel 50–55 kilométerre voltunk a frontvonaltól, negyedóránként repkedtek a fejünk felett a vadászgépek. Megnyugtató volt, hogy azok ukrán gépek voltak. A lövések zaja nappal még elvész a többi zaj között, az éjjeli csendben viszont nagyon jól hallani az ágyúdörgést, a robbanásokat. Mi azért tudtunk aludni, hisz nagyon fáradtak voltunk. Szó szerint látástól vakulásig dolgoztunk, hogy idejében elkészüljünk a kijelölt munkával. Ilyen helyen az ember elveszíti a félelemérzetét, mindenki kizárólag a feladatára koncentrál.
– Ennek a békés hátországból érkező csapatnak mennyi idejébe telt levetkőzni ezt az érzést?
– Amikor Krivij Rih felé közeledtünk, légiriadó volt, s láttuk, hogy a távolban füstoszlopok szállnak fel. Tisztában voltunk vele, hogy nem tábortüzet raktak, vagy a száraz füvet égetik. Kicsit megijedtünk, de amikor odaértünk, és megláttuk a rombolást, azt, hogy itt vannak idősek és a gyerekek, és a hálószobából látni lehet a csillagokat, teljesen elmúlt a félelmünk, felváltotta a kötelességtudat, a segíteni akarás. Harmadnapra már nem is reagáltunk sem a repülőkre, sem a robbanásokra. Az aknák miatt kell nagyon óvatosnak kell lenni, de találkoztunk olyan gazdálkodóval, aki egymaga aknamentesítette a három hektár dinnyeföldjét, hogy meg tudja művelni.
– Azon a vidéken most is folyik földművelés?
– Igen, a mezők fel vannak szántva, be vannak ültetve napraforgóval, tatárkával, búzával, a veszélyes területeket elkerítették, körülötte pedig megpróbálnak visszaállni a régi kerékvágásba.
– Hogyan fogadták a csapatot a helyiek?
– Örömmel és némi csodálattal. Hálásak mindenféle segítségért, csodálták, hogy a csoport minden tagja teljes mértékben kivette részét a munkából, pedig voltak köztünk nyugdíjasok, és nem éppen pehelysúlyúak is, de mindenki tette a dolgát. A 480 négyzetméteres tetőszerkezetet tíz ember öt nap alatt állította helyre.
– Milyen a hangulat a településen?
– Bizakodó, örülnek, hogy az ellátás valamennyire helyreállt, az átélt borzalmak után az emberek minden apróságnak tudnak örülni, megváltozott az értékrendjük. Örülnek, hogy tudnak tenni valamit magukért és egymásért. Nem panaszkodnak, teszik a dolgukat, készülnek a télre. Azt hiszen, nem ez volt az utolsó utunk Velika Olekszandrivkába.
Segítse Ön is a Kárpáti Igaz Szó munkáját!
Folyamatosan frissülő háborús hírfolyamunkat ITT találja.
