Közvetlen, vidám természetű, ám egyúttal megfontolt és bölcs. Hivatását szívvel-lélekkel végzi, az új tisztségében is helytállni. Szabad ideje minden percét a családjával tölti, de emellett szívesen kirándulnak, túráznak baráti társasággal is. A nehéz időkben gyülekezeti tagjaiba próbál lelket önteni, megerősíteni őket Isten igéje által. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Barta Attila, a Kárpátaljai Református Ifjúsági Szervezet (KRISZ) elnöke, Fornos lelkipásztora.
Hegedűs Csilla
– Hol és hogy telt a gyermekkora?
– Szernyén születtem, egy egyszerű család második gyermekeként. Édesapám a kolhozban dolgozott, édesanyám cukrász volt. Az általános iskolát szülőfalumban fejeztem be, tehát a gyermekkorom javarészt ott telt. Nagymamámmal minden reggel elolvastuk a Bibliából a napi igét, vele jártam istentiszteletre, csendes napokra, ötévesen már látogattam a hittanórákat.
– Mikor fogalmazódott meg önben, hogy a lelkészi hivatást szeretné választani?
– Ameddig olyan korú gyermek voltam, hogy kézen tudott fogni a nagymamám, engedelmesen mentem vele mindenhová, sosem zavart, hogy nálam sokkal idősebb emberek vesznek körül. Később, tinédzserként viszont elkezdtem a saját utamat járni. Mint a legtöbb fiatalt, a világ engem is húzott magával. Sok mindent kipróbáltam, például a diszkózást, a cigarettát, ami egy fiatal számára érdekes lehet. Erről az útról terelt el Isten, Ő másvalamit készített számomra. Ekkor már a 3. Számú Munkácsi Szakközépiskolában elektroműszerész szakon tanultam. Három év után otthagytam, és a lelkészi pálya útján indultam tovább.
– Hol tanult?
– A Sárospataki Református Teológiai Akadémiára nyertem felvételt 2009-ben, ám ezt megelőzően egy diakóniai évet az anyagyülekezetemben töltöttem. Gyerekek között szolgáltam, a GYEK misszióján belül örömhírklubokat tartottam, de részt vettem a gyülekezeti diakóniában, időslátogatásban is. Így mélyebb betekintést nyerhettem ebbe a világba. Sárospatakon hat évig tanultam, ám egy évet halasztottam, ugyanis 2014-ben megházasodtam, és immár a feleségemmel egy diakóniai évet Németországban töltöttünk, sérült gyerekekkel foglalkoztunk egy bentlakásos intézményben.
– Fiatal lelkészként hol kezdett el szolgálni?
– Nagyon fontos és különleges év volt az életemben 2016, ugyanis akkor kaptam meg a lelkészi diplomát, és született meg az első gyermekünk, Emília, aki a diplomaosztó ünnepségemen már részt vett. A fornosi gyülekezetbe kaptam kihelyezést. Egy igen nagy létszámú gyülekezetről van szó. A beilleszkedés nem okozott gondot, és ennek egy érdekes története van. Mint kiderült, Fornoson is nagyon sok Barta vezetéknevű ember él, és mivel nekem is ez a vezetéknevem, sokan úgy gondolták, hogy helyi vagyok. Picit tartottam attól, hogy hiányzik majd az előző lelkész a gyülekezetnek, de hamar befogadtak, elfogadtak, és mindent megtettek annak érdekében, hogy a családommal jól érezzük magunkat a faluban.
– Amikor valaki új munkahelyre kerül, úgy gondolom, neki kell alkalmazkodnia. Ön is így volt ezzel?
– Igen, de én ezt kompromisszumkészségnek nevezem. Általában konfliktuskerülő ember vagyok, igyekszem a békés megoldást választani. Még akkor is, ha le kell mondanom a saját igazamról. Megtörtént, hogy a presbiterek leszavazták az ötleteimet, amit én tiszteletben tartottam, elfogadtam, és hátraléptem. Jézus ugyanis nem arra hívott, hogy vitákat nyerjünk, hanem arra, hogy lelkeket. Ezért mindig igyekszem megtalálni a békesség útját, és ez immár nyolc éve sikerül.
– Az imént említette, hogy még az egyetemi évei alatt megházasodott. Mondana néhány szót a családjáról?
– A feleségem szintén szernyei, 700 méterre laktunk egymástól, tehát gyerekkorunktól ismertük egymást, de komolyabb kapcsolatba csak az egyetemi évek alatt kerültünk. Eleinte csak barátként tekintettünk egymásra, a szerelem később jött. Összeházasodtunk, és mint ahogy már említettem, 2016-ban megszületett az első gyermekünk, Emília, három év múlva a kisöccse, Dániel, a harmadik babánkat pedig januárra várjuk.
– Ki az aggódóbb szülő? A felesége vagy ön?
– Inkább én. Ez persze nem azt jelenti, hogy Anett ne aggódna a gyerekekért, de én már akkor is ugrom, amikor a gyerek még le sem esik, viszont látom, hogy esés lesz belőle.
– Szokott-e közös, úgymond fiús programokat szervezni a kisfiúval?
– Mi mindenhová együtt megyünk, elválaszthatatlanok vagyok. Nagyon ritka az, amikor külön programokat szervezünk a gyerekekkel, de néha előfordul. Dániel nagyon szeret focizni, így időnként az ő kedvéért ki szoktunk menni rúgni a bőrt.
– Fornoson találtak önökhöz hasonló fiatal házaspárokat, akikkel összejárnak, kikapcsolódnak?
– Fornosra érkezésemkor egy fiatal, velünk egykorú presbiter-csoport állt össze. Velük nemcsak munkatársi, hanem baráti, testvéri kapcsolatba kerültünk. Igazán jó barátokká váltunk, de a környező településeken szolgáló lelkésztársaimmal is jóban vagyunk, számos alkalommal szervezünk velük különféle programokat. Kirándulunk a hegyekben, télen síelünk, nyáron túrázunk.
– Hobbi?
– Sok mindent szeretek, csak sajnos általában időszűkében vagyok. Gyerekkoromban szívesen horgásztam, de ahogy említettem, a családdal és a barátokkal sokat kirándulunk, nekem ez az egyik kedvenc időtöltésem. A hobbijaim közé sorolnám még a dartsozást, olvasást, versírást.
– Másfél éve vette át a KRISZ elnökségét. Ez plusz munkával, felelősséggel jár?
– Abszolút. Tisztában voltam azzal, hogy a KRISZ-szel megsoksorozódnak a feladataim, amire talán fel is voltam készülve, de a megválasztásom után négy nappal kitört a háború, és ezzel sok minden megváltozott. Az online oktatás miatt a mi hétköznapjaink is felborultak, de lassan megtanultuk, hogyan kell a háborúval együtt élni. Viszont a plusz feladatokért sosem haragudtam. Fiatal vagyok, élvezem a pörgést, és úgy néz ki, hogy eddig sikerült összeegyeztetni a feladatokat úgy, hogy ennek se a családom, se a munkám ne lássa kárát.
– Sikerült a KRISZ-tagokkal megtalálni a közös hangot?
– Nagyon fontos, hogy megpróbáljunk közel kerülni a fiatalokhoz. Nehéz megtalálni, hogy melyik az a pont, amikor közel engednek magukhoz és úgy tudnak tekinteni rám vagy a munkatársaimra, mint érettebb személyekre. Az mindenképpen jó, ha úgy tekintenek rám, mint barátra, de mindeközben az is fontos, hogy megadják a tiszteletet. Észrevettük, hogy ezeknek a fiataloknak apahiányuk van. Tehát nem is annyira barátra van szükségük, mint egy komolyabb valakire, akire úgy tekinthetnek, mint az édesapjukra.
– Ha már felmerült az apahiány kérdése, vagyis a tény, hogy milyen sok férfinek kellett elhagynia a szülőföldjét. A gyülekezetben is megmutatkozik ez a probléma? Hogyan próbál erőt önteni az itthon maradt asszonyokba, gyermekekbe?
– Az, hogy én itthon lehetek, nagyon jó, de ugyanígy érint engem és a családomat is ez a szörnyű állapot. A testvéremmel például lassan három éve nem találkoztam. Így együtt tudok érezni a gyülekezeti tagokkal, mert egy cipőben járunk. És igen, ezt a jelenlegi állapotot nem szabad megkerülni. A teológián mondták, hogy a Biblia mellett legyen ott a napilap, hogy tudjuk, mi történik a nagyvilágban, mi az, ami foglalkoztatja az embereket, hogy hogyan lehetne segíteni nekik, lelket önteni beléjük. És ez nagyon igaz, mert Isten igéje pont azért élő, mert az aktuális kérdésekre, problémákra ad feleletet az igehirdetésen keresztül. Ha nem így lenne, kiürülne a templom. És csodálatos módon azt tapasztaljuk, hogy bár nagyon sokan elmentek a háború miatt, nem lettünk kevesebben a templomban. Egy vasárnapi istentiszteleten Fornoson ugyanannyian vagyunk, mint a háború előtt, mert sok új ember jött, döntött úgy, hogy felkeresi Isten házát, így 140-150-en gyűlnek össze. Lehet, hogy a háború miatt van ez így, de tény, hogy jönnek, és immár a gyülekezet új tagjaivá váltak, mert érzik, hogy itt bátorítást, nyugalmat kapnak.
