Fegyveres, katonaruhába öltözött férfiak képével buzdítanak mindenkit az ungvári óriásplakátokon arra, hogy írja be a nevét a történelembe. Kétségkívül fel lesz jegyezve a neve valahová, ha elmegy a frontra… Egy lajstromba, egy emléktáblára a falu közepén, vagy legrosszabb esetben egy fejfára… Ugyanúgy, mint annak a harminc kárpátaljai magyar katonának is, aki eddig az orosz–ukrán háborúban halálát lelte. (De ha 2014-ig nyúlunk vissza, akkor már negyven áldozatról tudunk.)
Minden tiszteletem azoké, akik önként választották ezt a hivatást és hősiesen harcolnak azért, amiben hisznek. Mérhetetlen bátorságra vall, hogy a végsőkig küzdenek és meggyőződéssel adják azt, ami a legdrágább – az életüket. Mi itt a hátországban nekik köszönhetően végezhetjük tovább a munkánkat, élhetjük a viszonylag nyugodt életünket.
Végtelenül sajnálom viszont azokat, akik nem belső indíttatásból ragadtak fegyvert, hanem egy agresszor ámokfutása miatt kellett így reagálniuk, ezt követelték meg a körülmények, hadkötelesként ezt a feladatot bízták rájuk.
Habár hősies tett meghalni a hazáért, s ezzel bekerülni a történelembe, történelem szakosként tudom, hogy igen kevés katona nevét jegyzi meg a história. Végső sorban a hadvezérek, miniszterek, különböző döntéshozók neve vésődik bele a múlt oly könnyen bemohásodó kövébe, a hősiesen harcoló védők áldozatvállalásának emléke pedig olyan gyorsan elillan, mint az arcon felszáradó könnycsepp.
Nem kérdés, nem hagyható erőszakkal elvenni azt, amit demokratikus választásokon megszavaztak az emberek. Ám mégis: hány ártatlan ember vére kell hogy kifolyjon még, meddig hull még a gyászoló családok könnye, meddig tart még a rettegés, nyomorgás, mielőtt végre felsóhajtunk: vége!
Viszont addig is írjuk katonáink névsorát a történelembe.
Isten nyugosztalja:
Kis Sándor (2022.02.24.)
(…)
Budai József (2023.09.18.)
Emléküket őrizzük!
