A háború 618. napján 19 katona hunyt el egy orosz rakétacsapás következtében. Több mint 30-an megsebesültek. Ők mind a békeidőben Munkácson állomásozó, 128-as hegyi rohamdandár katonái voltak. Habár az egységet kárpátaljai alakulatként emlegetik, kötelékükben számos hágón túli is szolgál. Kárpátalja gyászol, az emberek mindenre nem találnak szavakat.
A nyugodjon békében kifejezés már nyugtalanít, a tisztelet a hősöknek kiáltás olykor gúnnyal vegyül.
Meddig, meddig tart még ez a borzalom?
Nem tudom elképzelni, mit érezhet az a feleség, akinek a férje már hónapok óta a frontvonalban harcol, és alig tud róla valamit. Megfejthetetlen, mit élhet át a gyerek, akivel közlik, hogy soha többé nem láthatja az apukáját. Vajon mit érezhet a parancsnok, aki összehívott több tucat embert egy helyre, kockáztatva ezzel az életüket, és mit érezhetett az az orosz felettes, aki kihasználva ezt a felelőtlenséget, engedélyt adott több tucat ember lemészárlására? Mi villanhatott át a katona agyán, akiben hónapok óta munkálkodik a félelem, és talán a másodperc töredéke alatt nem is tudatosult benne, hogy a földi pokolból nincs kiút?
Találgatások, szörnyülködés, sopánkodás, reménykedés. Már lassan két éve ebből áll az életünk.
Mindenki a végét várja, akik viszont tehetnének a háború befejezése érdekében, nem lépnek.
Csak folytatódik a kegyetlen harc, az elhivatott küzdelem a győzelemért. Valerij Zaluzsnij, az Ukrán Fegyveres Erők parancsnoka maga is elismerte, hogy a fronton patthelyzet alakult ki.
Akkor? Meddig húzzák még? Vitatkozzanak a tárgyalóasztal mellett, akár húzódjon el évekig az egyezkedés, de közben ne haljanak meg emberek!
A naponta érkező halálhírek olvasása közben valamennyiünkből felszakad a düh és a fájdalom, ám egy-egy ilyen tragédia esetén az indulat úgy robban ki az emberből, mint a vulkánkitörés, és úgy éget belül, mint a felszínre ömlő láva.
Leírhatatlan érzések ezek, amelyek örökre beköltöznek lelkünkbe.
Kiemelt kép: Megemlékezés a 128-as dandár elhunyt katonáiról Ungváron. Fotó: Szerhij Hudak
