Tavaly február 24-ig a háborúkat csak történelemkönyvekből és híradásokból, esetleg szüleink, nagyszüleink történeteiből ismertük, ám lassan már második éve ebben élünk. Míg a világot az utóbbi hetekben főleg az Izrael és a Hamász közötti konfliktus tartja lázban, nekünk itt, Kárpátalján esélyünk sincs megfeledkezni a háborúról. Normálisnak messze sem lehet ezt az életet nevezni, de megtanultunk, vagy épp rákényszerültünk együtt élni ezzel.
A nyugtalanság érzésétől több mint 630 napja nem lehet szabadulni. A frontvonalak több mint ezer kilométerre vannak innen, és hála Istennek rakétatámadások sem érik Kárpátalját, ám a szirénák hangja mindig visszaránt a valóságba. A lélektépő hangot, amelytől az első hetekben, hónapokban rettegtek az emberek, most már többnyire fáradt sóhajjal veszik tudomásul, vagy csak legyintenek és mennek tovább, teszik a dolgukat. A középületek és iskolák földszinti ablakaiban tornyosuló homokzsákok emlékeztetnek arra, hogy háborús országban élünk. Folyamatosan érkeznek a gyászjelentések, egymást érik a temetési szertartások. A háború nap mint nap szedi áldozatait, a temetőkben egyre több zászló jelzi a szaporodó, hősi halottak végső nyughelyét, időről időre díszlövések hangja töri meg a temetői csendet. Nincs olyan ember, akinek családtagja, rokona, barátja ne szolgálna a frontvonalon. Egyre többen vannak, akik gyászolják szerettüket, sokan tudják, mit jelent koporsó mellett állni. A nagyobb városokban egyre gyakrabban látni sebesült katonákat, lábukat, kezüket vesztett férfiakat. A mindennapi kapcsolattartásban a beszélgetések mind gyakrabban a háborúról szólnak.
Mindeközben a városok tele vannak autókkal, a játszótereken gyerekek játszanak, esténként az éttermek is megtelnek, ám egyre kevesebb férfit látni az utcákon. Kárpátalja továbbra is a béke szigete ebben a véres háborúban. A szenvedés ellenére a normalitás látszata uralja mindennapjainkat. S, ahogy mondani szokás: a látszat csal…
