Szinte nincs olyan ismerősöm, aki az utóbbi másfél évben legalább egyszer ne lépte volna át vonattal az államhatárt. Természetesen ilyenkor azokra gondolok, akik ezt törvényesen megtehetik. Sok rég nem látott arcot vélek felfedezni a záhonyi vasútállomáson, a közös „szenvedély” (vagy inkább szenvedés) pedig kapcsolódási pontokat teremt, hosszabb-rövidebb beszélgetéseket eredményez. Idővel hozzászoktunk ezekhez a találkozásokhoz, már meg sem lepődünk, amikor újfent nem a falu utcáin, a városi kávézóban vagy a közeli üzletben látjuk egymást. Már ha látjuk…
Történt ugyanis, hogy a határátkelés közben a szerelvényt teljes sötétség borította be. November lévén az esti órákban külső fényforrásra sem számíthattunk. A gyakorlott utazók azonban nem estek pánikba, mindenki békésen várta a csapi vasútállomásra történő beérkezést. Érdekes élmény volt, az biztos.
Miközben visszaemlékszem a történtekre, vélek némi párhuzamot felfedezni az utazásaim és a való életben minket körülvevő események között. Olyan érzés kerít hatalmába, mintha folyamatosan botladozó mókusok lennénk a kerékben. Bárhogyan is igyekszünk a legjobb tudásunk szerint cselekedni, valahol mindig elakad a gépezet. És ez már szinte természetes.
Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, akivel emlékezetes dolog történt egy határátlépés közben, viszont az emberek reakciója magáért beszél. Úgy tűnik, annyira hozzászoktunk már a folyamatosan elénk állított nehézségek leküzdéséhez, olyan szinten alkalmazkodunk már minden váratlan eseményhez, hogy a szó szerint kilátástalan helyzetekre is nyugodtan reagálunk. Nem tudom meghatározni, jó-e ez így.
Azt mind tudjuk, hogy a kárpátaljaiak a jég hátán is megélnek, ám felmerül a kérdés, mennyi mindent tudunk szótlanul elviselni? És itt már nem is annyira a vonatozás élményeire gondolok… Sok minden kavarog bennem, de talán a legnehezebb arra válaszokat találnom, hogy mi minden vár még ránk, amivel szembe kell néznünk? Mikor válik a kilátástalanságból bizakodás, remény a mindenki számára zavartalan hazatérésre?
