A Sátán fattya – filmvetítés és közönségtalálkozó ● Kárpáti Igaz Szó

November második fele fájdalmas időszak a kárpátaljai magyarság életében. 1944 novemberében, a második világháború végén „három napos munkára (malenykij robotra)” mintegy harmincezer kárpátaljai magyar férfit deportáltak, akik közül több mint tízezren sosem tértek haza. A kárpátaljai magyarság minden évben megemlékezik erről a tragédiáról. Az idei megemlékezésekhez kapcsolódóan Magyarország Ungvári Főkonzulátusa és Magyarország Beregszászi Konzulátusa filmvetítést szervezett a Munkácsy Mihály Magyar Házzal és a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színházzal közösen.

Hegedűs Csilla

A Sátán fattya című film került levetítésre a Munkácsy Mihály Magyar Házban és Beregszászban, a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színházban. Mindkét helyszínen jelen volt Tarpai Viktória Jászai Mari-díjas színművész, a film főszereplője és Zsigmond Dezső rendező, akik a film után közönségtalálkozón vettek részt.

A beregszászi színházban Sin Edina köszöntőjében kifejtette, az, hogy saját történetet, saját színészekkel készült filmet tudnak az érdeklődők elé vinni, nagy öröm számukra.

– A Sátán fattya hat évvel ezelőtt került bemutatásra, és az azóta eltelt években felnőtt egy olyan nemzedék, akik akkor ezt a filmet még szomorú történeténél fogva nem láthatták, ezért döntöttünk úgy az ungvári főkonzulátus kezdeményezésére, hogy újra kitűzzük a filmet, hiszen

nem szabad megfeledkeznünk azokról a pillanatokról, azokról a sorsfordító történelmi eseményekről, amelyek a jelenünket, de akár a jövőnket is alakíthatják.

Nagyon hálásak vagyunk ezért a kezdeményezésért, a támogatásért – mondta a színházigazgató, majd köszöntötte Albertné Simon Edinát, az ungvári főkonzulátus konzulját, illetve Gyebnár Istvánt, a beregszászi külképviselet ideiglenes ügyvivőjét, aki az alkalommal élve megosztotta gondolatait a résztvevőkkel.

– Örökké emlékeznünk kell az elhurcoltakra, és erőt kell merítenünk a helytállásukból, hitükből és élni akarásukból. Soha nem feledkezhetünk meg a magyarságért hozott áldozatvállalásukról, arról, hogy a halál torkában sem tagadták meg hitüket, nemzetiségüket – fejtette ki Gyebnár István, majd hozzátette,

a film az 1944-ben Kárpátalján történt tragikus eseményeket, a málenykij robotot, a helyiek meghurcoltatását dolgozza fel a 16 éves Tóth Eszter sorsán keresztül.

Szomorú, elgondolkodtató film, amely megrázóan tükrözi a kárpátaljai magyarság szenvedéseit. Legyünk büszkék a hősökre, és merítsünk erőt bátorságukból a jövőre nézve.

A közönségtalálkozón Zsigmond Dezső elmondta, már évtizedekkel ezelőtt eldöntötte, hogy kelet, azaz Szabolcs-Szatmár-Bereg-Vármegye, majd még tovább, Kárpátalja felé veszi az irányt. A Sátán fattya előtt is készített már ezen a vidéken filmeket, a beregszászi magyar színházzal, a társulattal a 2000-es évek elején ismerkedett meg, portréfilmet, dokumentumfilmet készített itt. Hogy mikor találkozott Nagy Zoltán Mihály írásával, és döntötte el, hogy filmre viszi a Sátán fattyát, a szakember elmondta, amikor elolvasta a művet, egy picit megijedt, hogy hogy lehet egy történet ennyire szomorú, ennyire drámai.

– Arra gondoltam, te jó ég, ebben a könyvben nincs egy olyan pillanat, amikor egy kicsit nevetnek? Ugyanis nekem meggyőződésem, hogyha drámáról is van szó akár egy színdarabban, akár filmben, szükséges egy kis feloldódás, egy kis nevetés. De ugyanakkor nagy erővel hatott rám az írás, az a kegyetlen, kíméletlen világ, az egyik drámai jelenet jön a másik után, és aztán rájöttem, hogy valóban nem lehet ezt feloldani olyan jellegű pillanatokkal, amelyeket más művekben jólesően érezhetünk – hangsúlyozta a rendező.

A főhősnő kiválasztásával kapcsolatban kiemelte:

– Számomra egy percig sem volt kérdés, hogy Tarpai Viktória a legalkalmasabb Tóth Eszter megformálására.

De az is egyértelmű volt, hogy az édesanyját Szűcs Nelli, az édesapját Trill Zsolt alakítja, hiszen a kárpátaljai színművészek lelkileg közelebb állnak azokhoz a dolgokhoz, melyeket én szerettem volna a filmben megvalósítani.

Természetesen mindenki kíváncsi volt, Tarpai Viktória hogyan élte meg a neki szánt karaktert. A színművész elárulta, a felkéréskor találkozott először a kötettel, melyet azonnal elolvasott, s ebből született is egy monodrámája.

– A monodrámámat hét évvel ezelőtt a rendező úr is megnézte, és szerintem akkor döntötte el, hogy engem választ főszereplőnek. Nagy megtiszteltetés volt számomra az is, hogy Nagy Zoltán Mihály is azt mondta nekem: Viki, te vagy az én igazi Tóth Eszterem.

Ez az alakítás egyaránt meghatározó része az én magán- és szakmai éltemnek.

A négy évszakos, több mint harminc forgatási napban rengeteg nehézség, viszontagság volt, de megcsináltuk, és mindmáig hiszem, hogy ez a Jó Isten segítségével volt csak lehetséges. Az egész stábbal mind a mai napig jó barátságban vagyunk, mondhatom, megmaradtunk egymás életében, ami szintén fantasztikus dolog – jegyezte meg a színésznő.

Az is érdekelte a közönséget, hogy Viktória hogyan élte meg azt a sok negatív dolgot, amin Tóth Eszternek át kellett esnie, és ezek közül mi volt számára a legnehezebb.

– Szinte mindenki azt hiszi, hogy a kútba ugrás volt a legszörnyűbb. Megjegyezném, nem volt egyszerű, hiszen október végén, 0 fokban, havas esőben kellett ezt megtennem. Lett volna erre kaszkadőr, de én döntöttem úgy, hogy bevállalom, mert azt éreztem, a továbbiakban csak úgy tudom hitelesen átadni a megtört, életét kioltani szándékozó lányt, ha jómagam vállalom ezt a jelenetet is. De számomra mégsem ez volt a legszörnyűbb. Az viselt meg lelkileg nagyon, amikor a kisöcsém, Józsika virrasztóján az asszonyok református zsoltárokat énekeltek. Az pedig végképp rosszul hatott rám, amikor azt kellett eljátszanom, hogy baltával agyonütöm a csecsemőmet, aki egy tündéri kisfiú volt. Ezerszer megkérdeztem, hogy ki van-e a balta biztosítva, hogy biztos-e, hogy még véletlenül se teszek kárt a gyermekben…

Ha nem is ilyen drámai, de sajnos mostanában is rossz érzések töltik el az emberek szívét, a hétköznapok szomorúságát most is meg kell élnünk. De minden nehézség ellenére még nagyon sokan maradtak szülőföldjükön, hála Istennek sok fiatal.

A beregszászi vetítésen zömében iskolások vettek részt, Tóth Eszterrel egykorú lányok és fiúk, akikben mély benyomást keltett a film, a Tarpai Viktóriával és Zsigmond Dezsővel való találkozás, beszélgetés. Derceni Klaudia elmondta, számára nagyon elgondolkodtató volt a film, hiszen abban a korba beleszületni, olyan helyzetbe kerülni, amibe Tóth Eszter került, borzasztó lehetett.

– Egyértelműen szívbemarkoló a dráma. A látvány, hogy a fiatal lány milyen kapcsolatba került az orosz katonákkal, borzasztó volt. Én hasonló korú fiatal nőként úgy vélem,

egy nőnek soha, semmilyen körülmények között és semmilyen korban nem lenne szabad ilyet átélnie.

A színművésznő pedig az én szememben egy igazán bátor személy, aki ilyen veszélyes jeleneteket bevállalt, és végigcsinált. Egy biztos, bennem mély nyomot hagyott a film, amit szerintem soha nem fogok elfelejteni – mondta a Beregszászi Bethlen Gábor Líceum diákja.

Buda Jónás szintén a Beregszászi Bethlen Gábor Líceum diákja, aki fiatalemberként bevallotta, rá is nagy hatással volt a film.

– Mai napig vannak családok, akik érintettek voltak ebben a szomorú történetben. Lehet, hogy

nekünk, mai fiataloknak ezek az emberek már csak a dédszüleink, de nekünk akkor is tisztában kell lennünk az évtizedekkel ezelőtt történt eseményekkel.

A film által valamilyen szinten beleélhettük magunkat az akkori történésekbe, amit a felmenőink meséltek. Most biztosan gondolkodom még pár napig a drámán, mert ez egy olyan jelentőségű film, amin nem lehet csak úgy keresztülsiklani – mondta a fiatalember.

– Hatalmas örömmel a lelkemben és a szívemben megyek vissza Budapestre, hogy ilyen két fantasztikus estet sikerült megszervezni. Nagy öröm számomra az is, hogy ilyen sok fiatal vett részt a vetítésen, és láttam rajtuk, hogy mélyen elgondolkodtak a filmen. Én nagyon bízom abban, hogy a jelenlegi áldatlan helyzet is egyszer véget ér, de addig is az itthon maradottaknak, akik bástyaként őrzik vidékünket, minden jót kívánok, és hálásan köszönöm mindenkinek a kitartását. Mi ha fizikailag nem is vagyunk itt folyamatosan, a lelkünk itt van, és az anyaországból próbálunk segíteni abban, amiben tudunk. Egy biztos: nekem minden egyes hazalátogatás új erőt ad a folytatáshoz a mindennapokban – hangsúlyozta Tarpai Viktória.