Kudlotyák Krisztina: „csak abban tudok csalódni, akihez szeretet fűz…”

Szerény, ugyanakkor határozott és talpraesett. Lelkesen szervezi a sokak által kedvelt Kárpátaljai KultúrKaraván programjait. Szabad idejét legszívesebben a családjával vagy egy jó könyv olvasásával tölti. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Kudlotyák Krisztina, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Szakképzési Intézetének magyartanára, a Kárpátaljai KultúrKaraván programszervezője.

Hegedűs Csilla

– Hol telt a gyermekkorod?

– Megmondom őszintén, nem igazán szeretek beszélni a gyermekkoromról, Sok trauma ért abban az időben. Munkácsi vagyok. A szüleimet korán elveszítettem, ez a fájdalom hamar éretté tett és a mai napig hatással van rám. Édesanyám olvasmányaival szórakoztatott esti mese helyett. Mesélt Egyiptomról, impresszionistákról, különböző kultúrákról és élethelyzetekről, így lehetőségem volt magamba szívni az irodalom, a művészet iránti szeretetet. Ez meghatározó pozitív élmény számomra, erre szívesen emlékszem. De ugyanilyen nagy örömmel emlékszem a közös kirándulásokra, sétákra, beszélgetésekre. Mindent összevetve elmondhatom, nem könnyű összeraknom, hogy mi az, amiért hálás vagyok, és melyek azok a dolgok, amelyek kisebbségérzetet hoznak felszínre. Hatással vannak rám a korai negatív tapasztalatok. Talán ezért van az, hogy nem vagyok az a smúzolós fajta, minden szituációban és emberi kapcsolatomban „tapogatózom”, mielőtt bizalmat adnék.

– Abban, hogy a tanári pályát, azon belül is a magyar nyelv és irodalmat választottad, közrejátszott az, hogy édesanyád megszerettette veled az olvasást?

– Egyáltalán nem. Nálam a tanári pálya véletlenül merült fel: már ha vannak véletlenek… Én színész szerettem volna lenni. Volt egy tanárom, aki szabad idejében szívesen rendezett, én pedig sokat szerepeltem az általa feldolgozott darabokban. A színpadon egészen más embernek éreztem magam, bárki lehettem, bárkinek a bőrébe belebújhattam, ezért még 16 éves koromban is abszolút meggyőződésem volt, hogy színésznő leszek. Az élet azonban mást tartogatott számomra, akkor édesapám már nem élt, és édesanyám azt mondta, hogy a színészet nem olyan pálya, amiből egy lány meg tud élni, ezért azt tanácsolta, keressünk valami olyat, ami biztos pont lehet. Így felvételiztem a Munkácsi Tanítóképzőbe. Az ott töltött négy év után jöttem rá, hogy nem szeretnék tanító lenni. A gyakorlaton kiderült, hogy a legkisebb korosztály oktatása nem nekem való. Nem vitás, hogy ez nagyon szép szakma, de erre születni kell. Ezután Magyarország felé kacsingattam, ám ismét nem úgy alakultak a dolgok, hogy el tudjak menni, így az Ungvári Nemzeti Egyetem magyar nyelv és irodalom szakára adtam be a jelentkezésemet. Az öt év alatt értettem meg, hogy ebben ki tudok teljesedni. A mai napig össze tudom egyeztetni a hivatásomat azzal, hogy ha kell, verset mondok, „együtt élek a történetekkel”.

– Hol kezdted a pályát?

– Az egyetemi tanulmányaim utolsó évében az Agora irodában dolgoztam. A KMDFKSZ elnökeként rálátásom volt az ösztöndíjas lehetőségekre, ismertem az oktatási rendszereket és pályázatokat, ezért jelentkeztem az állásra. Több mint húsz jelentkező közül az én pályázatom nyert, ami nagy öröm volt számomra. Néhány év elteltével, amikor az Agorát átszervezték, a magánszférában töltött idő után a főiskolán kezdtem dolgozni szervezőként, aztán, amikor közel tíz évvel ezelőtt megnyitotta kapuit a szakképzési intézet, ott immár magyar nyelv- és irodalomtanárként helyezkedtem el.

– Jól érzed magad tanárként?

– Ismét nagyon őszinte leszek. Sokáig úgy gondoltam, hogy megtaláltam azt a korosztályt, azt a közösséget, ahol jól érzem magam. De az utóbbi néhány hónapban már nem így van. Szerintem azért, mert megváltoztak a diákok, és nehezen tudok ehhez alkalmazkodni. A tanítás komplex dolog: amellett, hogy jelen vagyok az órán, leadok egy bizonyos mennyiségű tananyagot, meg kell fognom a diákot, és ez most számomra nagy kihívás. Szeretnék eredményes lenni, de jelenleg nem találom az egyensúlyt. Az információ és tudástár ma mindenki számára elérhető, tehát fel kellene vennem a versenyt a mesterséges intelligenciával, a különböző alkalmazásokkal, digitális lehetőségekkel. És ez nem megy. Azt is érzékelem, hogy a fiatalok inkább a figyelemre és a szeretetre vágynak a tanítási folyamatban, tehát nem a tananyagra koncentrálnak, ezzel szemben ott van a követelményrendszer, aminek eleget kellene tenni. Ördögi kör. Ebben a bonyolult folyamatban én inkább az élményszerűségre törekszem. Jelenleg nem vagyok biztos abban, hogy ez sikerhez vezet.

– Nem lehet, hogy ebben közrejátszik az is, hogy egy ideje aktívan foglalkozol a Kárpátaljai KultúrKaraván programjainak szervezésével?

– Rendezvényszervezéssel már korábban is foglalkoztam, többek között a Pro Cultura Subcarpathica kötelékében. Most a KultúrKaraván annyiban más, hogy szabad kezet kaptam, nincsenek se szervezési, se tartalmi kötöttségek, sok különleges emberrel találkozhatok mind az előadók és kísérőik, mind a közönség soraiban. Tele van kihívással, és nem mondanám, hogy könnyebb munka, mint a tanítás vagy bármi más. Nekem a KultúrKaraván szerelem.

– Szerelem ide, szerelem oda, magam is tapasztaltam, hogy egy-egy sikeres rendezvény milyen sok háttérmunkát, szervezést igényelt, amihez bizony rátermettségre is szükség van.

– Lehet, hogy aki először rám néz, egy törékeny nőt lát, de tudok nagyon céltudatos, önfejű és határozott is lenni. Sőt, az esetek többségében kemény vagyok. Nincs bennem például megfelelési kényszer, az az igény, hogy mindenképpen szeressenek, vagy kiemeljenek. Csak jól akarok teljesíteni. Emellett, ami a szívemen, az a számon, sőt, még az arcomon is. Ha nem mondom ki a véleményemet, akkor kiül az arcomra. Ezért inkább kimondom. Általában nem kedvelem azokat az embereket, akik túl mézesmázosak. Én igyekszem elkerülni ezeket a hamisságokat.

– Ha mégis csalódás ér, azt hogyan kezeled?

– Mindenen vívódom, így a csalódásaimon is. Legalább három napig azon őrlődöm, hogy vajon igazam volt-e, helyénvaló volt-e, amit mondtam? A csalódás számomra nehéz ügy. Csak abban tudok csalódni, akihez szeretet fűz, és ha valakiben mélyen csalódom, eltávolodom tőle. Érdekes azonban, hogy sokszor gondolok rá, eszembe jut, hogy mi lehet vele, hogyan alakul az élete, de nem keresem a társaságát.

– Van olyan emberi tulajdonság, ami kiborít?

– Amikor valami vagy valaki kiborít, arra gondolok, hogy biztos ez a tulajdonság bennem is megvan. Egy dolgot megtanultam az életben, mégpedig azt, hogyha valakire haragszom, akkor valahol feljebbvalónak tartom magam. Én viszont úgy vélem, senkinél nem vagyunk jobbak, csak más helyzetben vagyunk.

– Más vizekre evezve. Hivatásod mellett feleség, édesanya vagy.

– Kaszonyba mentem férjhez, egy lányunk van, a tizenegy esztendős Ágnes, aki a helyi középiskolában tanul. Humán beállítottságú, érdeklődik az idegen nyelvek iránt. Számomra ő egy napocska. És ez többféleképpen is értelmezhető. Nemcsak a világító, mosolygós napocska, hanem helyzettől függően tüzes és égető is. Most vagyunk a veszélyes, kiskamasz korszakában. A bújós korszaka, úgy néz ki, egy időre elveszett, most inkább lázadó. De a férjemmel az a feladatunk, hogy kis szigetként, védőburokként megőrizzük azt az önállóságot, kreativitást, őszinteséget, ami ebben a rendkívül különleges napocskában rejlik.

– Van-e hobbid, mi az, ami kikapcsol?

– Néha a munkám a hobbim, és a hobbim a munka. De kikapcsolnak a sorozatok, egy jó könyv olvasása és a főzés. Talán még azt is elmondanám, hogy sokszor érzem magam jól akkor, amikor például egyedül beülök egy kávézóba, és az embereket figyelve azon gondolkodom, kinek mi lehet a története. Erősen filozofikus alkat vagyok.

– Még az év elején járunk, és sajnos egy nehéz időszak áll mögöttünk. Te milyen érzésekkel, hogyan tekintesz a 2024-es esztendőre?

– Igyekszem nem tervezni. Azért, mert az elmúlt években mindig terveztem, és 2022-ben mindamellett, hogy rengeteg mindent csináltunk, az év végén mégis mélységes csalódás ért. A tavalyi év végére a KultúrKaravánnak köszönhetően úgy éreztem, hogy megérkeztem: a sok-sok nehézség ellenére minden puzzleként rakódott össze, nem volt bennem hiányérzet. 2024-et azért nem akarom előre eltervezni, hogy ne érjenek ismét csalódások, mint két évvel ezelőtt. Ha viszont kellemes meglepetések érnek, annak ugyanúgy fogok örülni, mint a mögöttünk álló esztendőben.

Forrás:
KISZó

Post Author: KISZó