Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
(József Attila)
Olyan időket élünk, amikor a legszilárdabb hitű, a legtisztább értelmű, megrendíthetetlen erkölcsi elveket valló ember is meginog, elbizonytalanodik. Amikor a félelem határozza meg, uralja és mérgezi a gondolatot. Amikor nemcsak a hideglelős éjszakák, hanem a nappalok is feketék, sötét démonokkal riaszt minden fájdalommal megélt gondolat.
A rettegés kalodájába kényszerített lélek már kérdezni sem mer, mert nincs, nem lehet jó válasz, csak üres magyarázkodás, álságos szócséplés, hamis szólamok. A némaság magányában vaksi féligazságokba kapaszkodunk, s fuldokló hajótöröttekként másokat is magunkkal rántunk a semmibe.
Pedig sok az elmét bomlasztó kérdés.
Miért van az, hogy egyetlen kancsallelkű tirannus rettegésben tarthat milliókat?
Hogyan történhet meg az, hogy mindig akadnak, akik Néró kezébe adják a csóvát, hogy tűzbe borítsa Rómát, s még tapsolnak is a gyújtogatónak?
Hova lett a humánum?
Miért van az, hogy az emberiség újra és újra elköveti ugyanazt a hibát?
Hány áldozat, lerombolt falu és város, felrobbantott híd, mennyi aláaknázott mező, felégetett búzatábla kell ahhoz, hogy felébredjen rémálmából a világ, s kimondja: eddig, és ne tovább?
Hány gyermeknek kell még meghalnia rommá lőtt házakban?
Van-e elegendő könny az árvák és özvegyek szemében, hogy elsirassák elvesztett szeretteiket?…
A félve – s egyben hiába – feltett kérdés számtalan. Akinek válaszolnia kellene, süket minden észérvre.
Így aztán együtt és külön-kölön mi is elmondhatjuk Radnóti Miklóssal:
„Oly korban éltem én e földön,
mikor a költő is csak hallgatott,
és várta, hogy talán megszólal újra –
mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, –
a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.”
És mégis. Mindenek ellenére is…
