A Nemzetpolitikai Államtitkárság 2015 tavaszán indította el a Kárpát-medence szórványmagyarságát segítő Petőfi Sándor Programot, mely az egykori monarchia területére terjed ki. A programba idén 36 magyar fiatal nyert felvételt. Feladatuk a Kárpát-medencei magyar szervezetek, egyházak, oktatási intézmények munkájának a segítése. A kezdeményezés célja, hogy a szórványterületeken fogyásban lévő magyarság identitását megerősítsék, s ezáltal hosszú távon megállítsák és visszafordítsák a magyarság számarányának csökkenését. A programban idén hat kárpátaljai fiatal vesz részt. Ebben a sorozatban őket mutatjuk be.
Varga Brigitta
A szlovákiai magyarság létszáma a 2021-es népszámlálás adatai szerint 420 ezer volt, ami 30 év alatt jelentős, 150 ezer fős csökkenést mutat. Ennek visszaszorítására hivatott többek között Kassán a Szabó Ottó vezetésével évtizedek óta működő Rovás Polgári Társulás nevű közösség, amely festők, szobrászok, grafikusok, írók, költők, muzsikusok, színészek, városlakók és bejáró vidékiek egyik szellemi központja. Ennél a szervezetnél tevékenykedik immár második éve Pősze Attila. A tiszacsomai fiatalember az Ungvári Művészeti és Közművelődési Koledzs elvégzése után a Munkácsi Állami Egyetemen szerezett zenepedagógiai diplomát. 2019-2022 között a beregszászi Művészeti Iskola fúvós (szakszofon, klarinét és furulya) tanára volt. Emellett a Két Kanál együttessel is gyakran fellépett különböző kulturális rendezvényeken, születésnapokon, esküvőkön. Az évek során szerzett tudást most a felvidéki magyarság körében kamatoztatja.
– 2022 tavaszán jelentkeztem először a programra. Első helyen Erdélyt jelöltem be, ugyanis abban a régióban nagyon sok ismerősöm, barátom van. Sőt, volt egy kiszemelt szervezet, ahol szívesen fogadtak volna. A pályázat benyújtásakor mindig rákérdeznek a pályázó nyelvtudására is, s mivel én ukránul is tudok, ami némileg hasonlít a szlovákra, így végül az államtitkárság Felvidékre helyezett ki.
– Milyen feladataid vannak?
– Az első hónap ismerkedéssel telt. Ebben nagy segítségemre voltak a mentoraim: Szabó Ottó, a Rovás Polgári Társulás elnöke és Gergely Papp Adrianna alelnök. Kassa lakossága jelenleg 230-300 ezer fő között mozog, ebből kb. 6-9 ezer a magyarok lélekszáma, ami folyamatosan csökken. A városban egyre több a vegyes házasság és sokan – a könnyebb érvényesülés reményében – gyermekeiket már szlovák tanintézményekbe íratják, szlovákul beszélnek velük otthon, s ezáltal a magyar szülők gyermekei már a többségi nemzet részét képezik. Petőfi-ösztöndíjasként a helyi magyar szervezetek munkájának segítése mellett nekem az a feladatom, hogy fellendítsem az itt élő maroknyi magyarság mindennapjait, a népi kultúra és hagyományok felelevenítése által pedig erősítsem bennük a magyar nemzeti identitástudatot. Teszem ezt jelenleg a zeneoktatás és a rendezvényszervezés révén. Gyakran lépek fel kulturális programokon, de már arra is volt példa, hogy a kárpátaljai barátaimat hívtam ide vendégségbe és velük együtt zenéltünk egy eseményen. Kassa mellett egyébként Debrődön is tevékenykedem. Heti rendszerességgel tartok hangszeres oktatást, aminek nagy sikere van. Bárki csatlakozhat, nincsenek megkötések, a legfiatalabb tanítványom 7 éves, a legidősebb 63. Kisebb-nagyobb sikerrel sikerül is mindenkinek elsajátítania az alapokat. Általában régi magyar nótákat játszunk. Kassán van egy magyar katolikus egyházi központ is, oda szerdánként járok. Emellett a Csemadok, a felvidéki magyarság legnagyobb taglétszámú kulturális szervezetének munkájába is becsatlakozom.
– Mi a legkedvesebb emléked?
– Pénteken zenés estet tartok és az egyik ilyen alkalmon odajött hozzám egy idős bácsi és elmondta, hogy ő már gyermekkora óta csodálója a szaxofonnak és nagyon szeretne megtanulni játszani rajta, segítsek neki ebben. Nem sokkal később vásárolt is magának egy hangszert és jelenleg ő az egyik legaktívabb tag az órákon.
– Miért pont a szaxofon?
– A halábori Bózsár Janek a tiszacsomai iskolában heti rendszereséggel tartott hangszeroktatást. A szomszéd teremből mindig áthallatszottak a próbák, ami felkeltette az érdeklődésemet. Nyolcéves lehettem, amikor bekopogtattam hozzá és jelentkeztem. Először furulyán, majd klarinéton tanultam meg játszani. Mikor az ungvári koledzsba felvételiztem, megtudtam, hogy az intézmény zenekarába nagy szükség lenne egy szaxofonosra és megkérdezték, lenne-e kedvem csatlakozni. Az alapokkal akkor már képben voltam, így rábólintottam. Akkor azonban még nem is sejtettem, milyen nagy szenvedélyemmé válik ez majd.
– Miben fáradsz el és mi az, ami feltölt?
– Kissé bonyolult és nehézkes számomra a rendezvényeket övező papírmunka és az időbeli korlátok betartása. Felüdülés viszont, mikor zenélhetek és másoknak is átadhatom a tudásomat.
– Milyen visszajelzéseket kapsz?
– Nagyrészt pozitívakat. Megtanulni játszani a szaxofonon nem könnyű, emiatt vannak, akik már a tanulási folyamat elején kedveszegettek lesznek. Én azonban mindenkit bátorítok és ösztönzök erre. Szerencsés vagyok, mert már a kezdetek kezdetén mindenhol jó szívvel fogadtak, sikerült hamar beilleszkednem és a közösség hasznos tagjává válnom. Jól mutatja ezt az is, hogy az első ciklus júniusban véget ért, én azonban az egész nyarat itt töltöttem, nem mentem haza, hanem ugyanúgy dolgoztam tovább és közben újra megpályáztam az ösztöndíjprogramot. Eközben számos barátot szereztem, rendkívül értékes emberekkel bővíthettem az ismeretségi körömet. És nem mellesleg itt, Kassán talált rám a szerelem is.
– Jövőbeli tervek?
– Lehet, harmadszor is benyújtom a pályázatomat, ez azonban már attól függ, hogy alakul a helyzet Ukrajnában, mivel amint lehetőségem adódik rá, szeretnék hazatérni.
Segítse Ön is a Kárpáti Igaz Szó munkáját!
Folyamatosan frissülő háborús hírfolyamunkat ITT találja.
