Becsületes, igazságos és lelkiismeretes. Harminc év alatt már számos gyereknek megadta az alapokat, de mint mondja, ő maga is sokat tanult a kicsiktől. Pozitív hozzáállása, nagy munkabírása és türelme segít neki a legnehezebb időszakokat is átvészelni. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk-rovatának vendége Simon Mónika, a Beregdédai Gimnázium alsós tanítója és napközis nevelője.
Simon Rita
– Mit takar a szókimondósága?
– Elég szabadszájú vagyok. Sokszor nem gondolom végig, elég kritikusan fogalmazok. Ezt később meg is bánom, de nem tudom magamban tartani a dolgokat.
– És ha önnel szemben viselkednek így?
– Nagyon nehezen viselem a nyers modort. És épp emiatt haragszom magamra, mert tisztában vagyok vele, mennyire nem helyes ahogyan viselkedem, mégsem tudom kinőni. Sőt, a férjem azt mondja, ahogy öregszem, egyre rosszabb (nevet – a szerk.). Tehát elméletben tudom, hogy változtatni kellene ezen, de a gyakorlatban ez nem mindig sikerül.
– Hogy ismerkedett meg a férjével?
– Ő is dédai, úgyhogy nem volt nehéz megismerkedni. Ahogy a régi időkben – a ‘90-es évek elején – gyakori volt, az ismerkedés a diszkókban történt. Kinézett magának, felkért táncolni, nekem szimpatikus volt és amikor megkérdezte, hogy hazakísérhet-e, akkor igent mondtam. Aztán jött az udvarlás, majd egy év után a házasság. Van egy 29 éves fiunk és két 22 éves ikerlányunk. A fiam már megajándékozott egy unokával, Bencével. Nagyon okos kisfiú, a szemünk fénye.
– Milyen oktatási-nevelési módszereket tart szem előtt?
– A hivatásom elején, 1993-ban úgy léptem be az osztályomba, hogy arra gondoltam, ha most én ülnék a padokban, akkor mit várnék el ettől a tanító nénitől? Mit mondjon nekem? Mivel tudna levenni a lábamról? Hogyan tudná elérni, hogy befogadjam? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben, és egy bizonyos szinten gyerekésszel gondolkodtam, ami a mai napig megmaradt. Szükség szerint szigorú is vagyok, de nagyon szeretem a gyerekeket és ezt ők is érzik, meghálálják, hogy figyelek rájuk.
– Még szerencse, hogy ezt a hivatást választotta…
– A sors alakította így. Én ugyanis ápoló akartam lenni, a beregszászi egészségügyi koledzsbe készültem. Akkoriban az volt a trendi, a menő, az általános iskola után szinte mindenki oda ment. Én végül mégsem jutottam be. Nem győzök hálálkodni a testnevelő tanáromnak, aki négyest írt be a bizonyítványomba, mert pár másodperccel szintidő alatt értem célba a hosszútávfutásnál. Így nem lettem jeles, és vizsgáznom kellett a szakképzőbe való felvételihez. Nem vettek fel, és én, aki mindig osztályelső voltam, ezt óriási arculcsapásként éltem meg. A Beregszászi 3. Sz. Középiskolában folytattam a tanulmányaimat, ahol leírhatatlanul jó tanárokat kaptam. Még jobban megszerettem a magyar nyelvet és irodalmat. Az Ungvári Nemzeti Egyetem Filológiai Tanszékére készültem, de közben adódott egy másik lehetőség. Kárpátaljai diákokat toboroztak a Kőrösi Csoma Sándor Békéscsabai Tanítóképző Főiskolára. Magyarországra akkoriban nem sokan jutottak el tanulni. Úgy éreztem, az, hogy engem felvettek, nem véletlen. Három évet tanultam, de nem is volt kérdés, hogy hazajöjjek. Hiába volt az ottani fizetés többszöröse az itthoninak, mindenki és minden itthon volt, amit szerettem. A tanévet már Beregdédában kezdtem. Napközisként indult a karrierem, aztán a szülési szabadságomból visszamenve kaptam meg az első osztályomat. Most ettől a tanévtől viszont újra napközis is vagyok.
– Hogyan alakult így?
– Sajnos egyre kevesebben vagyunk. Nincs napközis nevelőnk, így én már a tavalyi évben is vállaltam órák utáni foglalkozásokat. Ettől az évtől csak egy, összevont csoportunk van, 25 gyerekkel. Így még nehezebb mindenkivel egyszerre dolgozni, a különböző feladatokra figyelni, de megoldom valahogy. Az én másodikosaim 14-en vannak. A nap végére nagyon elfáradok, de teszem a dolgom, mert szeretem, ez az életem része. Odafigyelek arra, hogy ne legyek szétszórt és soha ne a gyerekekkel való foglalkozás közben jöjjön ki a fáradtság. Hiszen a példamutatás is feladatunk, illetve az, hogy a helyes értékekre tanítsuk őket. Az biztos, hogy sem a gyerekek sem pedig a szülők hozzáállása nem olyan, mint harminc évvel ezelőtt volt, de mindenkivel meg lehet találni a közös nevezőt.
– Konfliktuskerülő?
– Igen. Ha lehet, akkor inkább kerülöm. Szeretem a nyugodt, kiegyensúlyozott életet. Ám ha egyszer kinyílik a bicska a zsebemben… akkor nem tudok hallgatni. Ez is az igazságérzetemmel lehet összefüggésben.
– Könnyen elsírja magát?
– Roppant érzékeny vagyok. Viszont sírni kevesen láttak. Mindig azt mondom: nem szerzem meg azt az örömet annak, aki szándékosan megbánt, hogy sírni lásson… Viszont amikor hazaérek gyakran pityergek, kiadom magamból a felgyülemlett fájdalmat.
– Mivel kapcsolódik ki?
– Az, hogy beszéljek a gyerekekkel, megkérdezzem, minden rendben van-e velük a mindennapjaim része. Anyukám is egyedül van itthon, őt is meglátogatom munka után. Olyan „igazi” szabadidőm tehát nem nagyon van, hiszen munka után a háziasszonyi teendőkkel foglalkozom, aztán készülök a másnapi órákra… Emellett hitoktatással is foglalkozom a görögkatolikus gyülekezetben. Istennek nagyon fontos szerepe van az életemben, mindenben Rá hagyatkozom, mindig hozzá fohászkodom, mindenért Neki adok hálát.
– Türelmes?
– Nekem fel sem tűnik, de mások gyakran mondják, hogy az vagyok.
– Mi az, amit kevesen tudnak Önről?
– Szerettem volna zongorázni, de anyukám nagyon féltett és nem engedte, hogy busszal járjak be a városba, kocsink pedig nem volt. Pedig ehhez a szakmához nagyon jól jött volna a zenei tudás. De „cserébe” mindhárom gyerekemet beírattam a zeneiskolába. Egyikük sem fejezte be, láttam, hogy őket nem vonzza annyira, mint engem, ezért nem erőltettem. Itthon van zongora, sokszor gondolok rá, hogy milyen jó lenne odaülni és lejátszani rajta egy darabot…
– Spontán?
– Abszolút. Hiába tervezek előre, ha a gyerek feltesz egy kérdést, akkor az elvihet egy másik irányba, reagálni kell rá. Lehet emiatt át kell alakítani mindent, amit beterveztem. Alkalmazkodom, rugalmas vagyok. A gyerekekkel együtt dolgozunk és egymást is dolgoztatjuk.
– Önnél a pohár általában félig tele van vagy félig üres?
– Kifogyhatatlan a belülről fakadó pozitivitásom. Úgy vagyok vele, hogy lehetne rosszabb is. Miért arra koncentráljunk, ami negatív, ha mellette sok más pozitívum is felsorakozik? Ne hagyjuk veszni a reményt, lesz az majd jobb is!
– Milyen tanulságokat vont le az életből?
– Minden ember annyit ér, amennyit másokért tesz. Annyi ember szorul segítségre, annyira nagy szükségünk van egymásra, figyeljünk oda a körülöttünk lévőkre!
