„Igen szép ékes korona a vénség, az igazságnak útában találtatik.” (Példabeszédek 16:31)
Nagyon keveseknek adatik meg az, hogy egy évszázadon át éljenek. A nagydobronyi Szanyi P. Margit néni azonban a minap ünnepelte századik születésnapját. Szilvia menye szerint, aki gyakran betér hozzá, türelmes, mindig nagyon szerette a családját, egész életében annak élt. Csak az bántja, hogy nem tudja viszonozni a gondoskodást. Akkor boldog, amikor látja az unokákat, déd- és ükunokákat. Nyáridőben még ő fűzi, zsákolja be a paprikát. Ha kell, főz, csak nyújtani nem bír már. Nincs vele semmi baj, elvan… Nem nagyigényű. A húst sose szerette annyira, inkább a régi ételeket: a tengeri ciberét, a habart paszulyt, a tejes dolgokat kedveli.
Magyar Tímea
– Nem érzek semmi különbséget, 99 vagy 100 év. Szeret engem a jó Isten, nagyon – mondja Margit néni felvetésünkre, milyen érzés megélni egy évszázadot. – A családomban senki nem élt ilyen sokáig. Hetven-, nyolcvanévesek voltak, az egyik testvérem elérte a kilencvenet, amikor megtért a mindenhatóhoz, de ilyen sokat, mint én, senki. Sokat hajladoztam a mezőn, lehet, hogy jót tett a friss levegő.
Margit néniék öten voltak testvérek, csupa lány. Ő volt a legidősebb. Mára csak ketten maradtak a legfiatalabb húgával. A szülei a kolhozban dolgoztak. Kapálták a tengerit, a krumplit.
– Nyolc osztályt jártam ki a szülőfalumban, Kisdobronyban. 19 éves koromban férjhez jöttem Nagydobronyba. Menyecske lettem. Soha nem dolgoztam főállásban, háztartásbeli voltam, csak a ház körüli feladatokat láttam el, de e tekintetben cseppet sem kíméltem magam. Az uramat, Ferencet, egy tollfosztóba ismertem meg. Kiszemelt magának és nem is hagyott többet. Egy esztendőt udvarolt. Nem tellett nagy lakodalomra háború idején. Két tanúnk volt, elmentünk a jegyzőhöz, megesketett minket és ennyi – emlékszik vissza Margit néni, akinek a férje egy ungvári cégnél dolgozott 25 évig.
A házaspárnak hat gyermeke született, négy fiú és két lány. Kettő sajnos már nincs az élők sorában. Margit néni az autóbalesetben elhunyt legkisebb fia menyével, Györgyivel él egy portán. A szépkorú asszonynak 11 unokája, 15 dédunokája és 2 ükunokája született. Mindenki szerteszét szóródott a világban, ritkán látja őket. De egyik lánya, Jolán, mindkét gyermekének a nevelésébe tevékenyen besegített.
– A II. világháború? Emlékszem rá, hogy a férfiak elmentek. A tizenhat éves fiúkat összeszedték és elvitték Donbászra. A húsz éven felülieket meg katonának. Úgyhogy, nem sok férfi maradt a faluba. Sokan odalettek.
– Mikor tetszett a legjobban élni?
– Hát, mindig jó volt, amíg az uram élt. Nagyvennégy évet voltunk együtt. Már harminchat éve meghalt. Sok volt a fején, rengeteget fáradt. Mégse kapott nyugdíjat, mert azt mondták, nincs meg a huszonöt éve. Mert nem vették egybe az állami munkát a kolhozi évekkel. Pedig, de sokat dolgozott. A kolhoztól kapott földön termeltünk cirkot, megköttettük mással, mert nem győztük. De feljelentettek bennünket, hogy nem adóztunk utána. Két esztendőre még be is zárták. Volt olyan, hogy ruhástól feküdtem le aludni, mert a mező előtt, hajnalba már kelni kellett megfőzni, nagy volt a család. Mindig volt mit csinálni, huszonöt évet jártam én is a kolhozba, azokért az évekért kapom a nyugdíjat. Nem sok, de egynek elég. Nem vagyok nagy igényű.
A hajlott korú asszony azt tapasztalja, manapság nem sok szeretet van az emberekben.
– Azelőtt jártak a szomszédok együvé. Most hébe-hóba jön át egyik szomszéd a másikhoz. Be vannak az emberek zárkózva, nézik a televíziót, nyomogatják a telefont.
Margit néni szellemileg még ma is teljesen ép, mindenre emlékszik, a megszokottnál viszont kicsit hangosabban kell beszélni hozzá, mert a hallása már nem a régi. Korát meghazudtoló a külseje is, ha nem tudnám, hogy 1924-ben született, nem hinném el. A lábát fájtatja csak, amikor jár. Úgy mondja: „az erőm elhagyott, na.” De ha ül, elviselhető.
– Van nekem gyógyszer hátfájásra, vérnyomásra meg agytisztító. Ilyenkor télen, nincs tennivalóm, nem úgy mint régen, hogy fontunk, szőttünk, fejtettük a paszulyt, morzsoltuk a tengerit. Nagyon unalmas. A tévét nem szeretem, olvasni nem látok jól. Oda-oda nézek, de a politika nem érdekel. Amíg bírtam, jártam a református gyülekezetbe. Soha nem vettem semmit a szívemre, lehet, hogy ezért is tudtam mindent túlélni. Pedig volt gond elég. Mindenhez adott nekem a jó Isten erőt.
Margit néni soha nem volt mulatós típus, de énekelni a mai napig nagyon szeret, kameránk előtt is megcsillogtatja énekhangját. Megható, ahogy hiba nélkül előadja két kedvencét, az Egyedüli reményem, Ó, Isten, csak te vagy… és a Hű Jézusom kezébe teszem le életem… kezdetű éneket.
– Mi a legnagyobb boldogság az életben? Amikor a család rendben van, meg amíg a gyermekek együtt vannak. Egy dolgot bántam csak meg. Amikor külön költöztünk az anyósoméktől és otthagytam a legnagyobb fiamat, Zolit. Mert apjokom azt mondta, hadd maradjon ott. Tudja, az uram egyedüli fiú volt, a szülei nem akarták, hogy külön váljon tőlük. De kaptunk telket, Feri építkezni akart, hát eljöttünk. Amúgy minden gyermekünknek vett házat… – meséli büszkeséggel a férjére emlékezve az éltes asszony.
Kerek jubileumán sokan eljöttek felköszönteni Margit nénit. A polgármester, a kistérségi hivatal munkatársai, a református énekkar, az esperes, a család több tagja. Három tortával, oklevéllel, énekkel és sok-sok jókívánsággal éltették a hajlott korú asszonyt.
– Jólesett, de úgy röstelltem magam, nem szeretem én az ilyen felhajtást. Nem foglalkozok én a korommal. Nem rám van bízva, mennyi maradt…
Kiderül, soha nem volt haragosa.
– Semmit nem szóltam vissza, mindenkivel jóba voltam. Egyszer haragudtam csak az egyik szomszédasszonyra. A gyerekek az utcán futballoztak és a fiam kitörte az egyik ablakát. Erre azt mondta, mindenkinek annyi gyereket kell szülni, amennyi elfér az udvaron. Felmentem az utcáról, jól kisírtam magam az anyjokomnak, aztán elfelejtettem. Az uram leakasztotta az ablakkeretet és beüvegeztette…
Azzal búcsúzunk el, hogy a 101. évfordulón találkozunk…
Fotók: Varga Brigitta/Facebook
