Világít a zöld pöttyöcske, online, elérhető, legutoljára 20:24-kor volt aktív, látta, éppen ír… Ezek a kis „jelzések” már életünk részeivé váltak, sokaknak jelentős stresszt okoz, ha nincs a közelükben a telefonjuk, nem elérhetőek vagy nem válaszolnak nekik azonnal egy-egy üzenetre.
Sokan párhuzamosan élnek egy virtuális világban is, ami olykor igencsak eltérő a valóstól. Olyan virágcsokorral köszöntenek valakit szülinapja alkalmából, amit a való életben sosem vennének meg, olyan hozzászólásokat engednek meg maguknak az interneten, amit a hétköznapokban nem mernének szemtől szemben vállalni. És még sorolhatnám. Tisztában vagyunk ezzel mindannyian, még azok is, akik tagadják, hogy nagymértékben függnek a telefontól/internethasználattól, mélyen legbelül érzik, hogy megváltozott az életük, amióta „kitárult előttük” az online világ.
Félreértés ne essék: én is ebben élek, nincs semmi bajom a sok lehetőséget biztosító internettel, két kézzel támogatom az életünket megkönnyítő digitális vívmányokat. Ám van, ami inkább elszomorító, mintsem előremutató.
Mélységesen felháborodtam azon, hogy az ukránok hamarosan online is összeházasodhatnak. A Gyija alkalmazásban vagy a portálon hamarosan megjelenik a videóhívásban megköthető online házasság lehetősége – közölte Mihajlo Fedorov miniszterelnök-helyettes, digitális átalakulásért felelős miniszter a televízióban.
A miniszterelnök-helyettes szerint ez nagyon hasznos funkció, főleg a katonák számára, akik így szolgálati helyük elhagyása nélkül köthetnek házasságot… És ez „egyedülálló lesz a világon.” – fogalmazott Fedorov.
Az biztos, hogy egyedülálló lesz, és ha még él az emberekben az igazi kapcsolódás iránti vágy, akkor, remélem, nem is igazán fog meghonosodni sehol.
Az újítással szembeni ellenszenv azért tört fel bennem, mert úgy érzem, egyre inkább afelé haladunk, hogy még a magját is kiirtsuk a társadalmi interakcióknak. És mihez, ha nem a házasságkötéshez, az esküvői fogadalom remegő hangú elmormolásához kellene igazán a személyes kapcsolat?!
Sajnálatos dolog, hogy manapság már az ismerkedések nagy része is online zajlik, sok a távkapcsolat, de még a házasságban élők közül is rengetegen csak az interneten keresztül „ápolják” a köteléküket. Viszont akkor legalább azt a megismételhetetlen pillanatot, amikor egymás kezét hol szorongatva, hol simogatva, néha könnyfátyolosan, vagy éppen ragyogva néznek egymás szemébe heves szívdobogás közepette, ne cseréljék fel a videóhívásra!
S ha mégis elterjedne ez a téboly, és egyre többen választanák ezt a módot az egymás melletti elköteleződésre, vajon azok még emlékeznek-e majd arra, hogy milyen a másik szeme színe, amikor csillog a boldogságtól?
Vajon a nagy digitális újítások mellett átélik-e még, hogy az első benyomás nem egy Facebook-profil alapján jön, hanem személyes találkozás alkalmával, és olyan elsöprő, hogy az illető egy év múlva sem tud szabadulni az érzéstől? Átjárja-e még a remegés azokat, akik nem csak online váltanak üzenetet szívük választottjával, hanem egész este szóval tartják egymást, majd a lavinaszerű érzelmeket csak suttogva merik kimondani? Értik-e, hogy az érintések hogyan balzsamozzák testünket, az együtt nevetés miként ad szárnyakat?
Bizonyára igen, és még ha nem is tudatosul bennük, hiányzik mindenkinek, aki ezt nem gyakorolja offline.
