Munkácsy Mihály 1844. február 20-án született Munkácson. A 19. századi magyar festészet kiválósága. Az asztalosinasból lett festő leghíresebb alkotásai közé tartozik az Ásító inas, a Rőzsehordó nő, a Siralomház, a Milton, s nem utolsó sorban a Krisztus-trilógia.
Családi neve Lieb, a Munkácsy nevet művészi pályája kezdetén vette fel születési helye után. Apja, Lieb Leó Mihály kincstári sótiszt volt Munkácson, de még a szabadságharc kitörése előtt áthelyezték Miskolcra s családjával együtt oda költözött. Munkácsy előbb anyjátб majd apját is elveszítette.
Árvagyerekként szigorú nagybátyjánál nőtt fel, a deklasszált család eredetileg asztalosnak szánta és ezért inasnak adta: mindez mély nyomot hagyott az érzékeny fiatal fiú lelkében. Ez tette fogékonnyá a nemzetet bénító elnyomás és a szegények szenvedése iránt. Művészetének kialakulására a bécsi és a müncheni akadémia után Párizs hatott, az ott látható múzeumi kincsek csakúgy, mint a festői körök törekvései.
Fiatalkori művei – 1848-as tematikájú életképek mint a Regélő honvéd, a Levélolvasás vagy a valamivel későbbi Búsuló betyár – rajzbeli fogyatékosságok és kompozicionális hibák ellenére éreztetik Munkácsynak azt a jellegzetességét, amellyel a történelmi festés pátoszát eggyé ötvözi a népi tárgyú életképpel. Így vált lehetségessé, hogy amikor 1863-ban Pestre érkezett, Telepy is, Ligeti is mindjárt felismerik rendkívüli képességeit és lehetővé teszik bécsi, majd müncheni továbbképzését. Innen Düsseldorfba ment, ahol 1869-ben festi az Ásító inas című képét. Ez már Munkácsy saját hangja.
E kép sikere után festette első nagy kompozícióját, a Siralomházat (1870), amelyet azonnal eladott. Az elnyomatás okozta szenvedések, az erkölcsi elbizonytalanodás, a várható tragikus végkifejlet kiváltotta különféle reagálás sűrített előadásban él ezen a képen.
1871-ben végleg letelepedik Párizsban, magas társadalmi körből házasodik, ettől kezdve szinte kettős életet él.
Később barátjával, Paál Lászlóval a Párizs közelében levő Barbizon faluba megy, hogy tájképfestészettel foglalkozzék.
Munkácsy igazi területe azonban az emberábrázolás volt és így nem csoda, ha felesége unszolására részint nagyarányú kompozíciók – mint amilyen a Milton diktálja az Elveszett Paradicsom című művét –, részint ugyancsak nagy alakú vallási tárgyú képek festésével foglalkozik (Krisztus Pilátus előtt, Ecce homo! 1896). A részletekben jelentkező páratlan szépség mellett e képek szerkezete és előadásmódja lazább és felszínesebb, az az őszinte pátosz, amely a korábbi műveket forrósította, hiányzik belőlük. Emellett – ugyancsak külső unszolásra – úgynevezett szalonképeket festett. Olyan gazdag szobabelsőben lejátszódó jeleneteket, amelyek a gazdagok életének egy-egy mozzanatát tetszetősen és többé-kevésbé szívet melegítően állítják elénk, mint a Délutáni látogatás című vagy az ehhez hasonló életképek.
Kolorisztikus tehetsége, emberábrázoló ereje arcképein is fényesen érvényesül, amint ezt az idős Liszt Ferencet vagy Haynald bíborost ábrázoló művei bizonyítják. Élete végén, mindjobban küzdve betegségével, amely elméje teljes elborulásához vezetett, két jellegzetes, sokalakos kompozíciót festett. Egyik a Sztrájk (1896), a másik a készülő Országház egyik nagy terme számára festett Honfoglalást ábrázoló nagy pannó, amelynek sokalakos kompozícióját néhány jellegzetes figura gazdagítja, de a színpadias beállítottság és a sajátos színadás a lovon ülő Árpád alakjánál arra vall, hogy sikertelenül próbálja újjáéleszteni a történelmi festészet egykor meggyőző ünnepélyességét.
Mindössze 57 évesen, 1900. május 9-én halt meg az endenichi elmegyógyintézetben.
