Dr. Ráti Ferenc: „…ha nem kapnék érte fizetést, akkor is gyógyítanék”

Előzékeny, kedves, a kollégái szerint az átlagnál sokkal türelmesebb. Mindenkinek szívesen segít, ajtaja a nap 24 órájában nyitva áll a páciensek előtt. Imádja a hivatását, amit egyben a hobbijának is tart. Optimista. Ízig-vérig orvos, de a háztáji munka sem áll tőle távol. Kulcslyuk rovatunk mai vendége dr. Ráti Ferenc, a Nagydobronyi Családorvosi Rendelő családorvosa.

Magyar Tímea

– Mi vitte az egészségügyi pályára?

– Annak idején apukám a kórházban dolgozott. Ennek révén sok időt töltöttem fehér köpenyes egészségügyi dolgozók között. Mivel Nagydobrony akkoriban a Perecsenyi járáshoz tartozott, apukám sokszor kiutazásaira is magával vitt. Így, szinte észrevétlenül magamba szívtam az egészségügyi hivatást. És már nagyon fiatalon azt válaszoltam, ha megkérdeztek, hogy orvos leszek. Voltak más elképzeléseim is, egy időben az építészeti pályával kacérkodtam, mérnök akartam lenni. Katonaságban ajánlották a tiszti iskolát is. De mivel egyedüli gyereke voltam a szüleimnek, nem szívesen engedtek volna el, hogy évtizedekig távol szolgáljak, és én sem szívesen hagytam volna őket magukra. 18 éves koromban besoroztak, itt szolgáltam Kárpátalján. Az ezredparancsnokunk fia orvosira készült és javasolta, hogy én is felvételizzek a fiával a Leningrádi Orvosi Egyetemre. A szüleim miatt nem vállaltam, helyette az Ungvári Állami Egyetemre jelentkeztem.

– Akkoriban az orvosi után mindenkit kihelyeztek valahová…

– Engem is szerettek volna, de mivel akkorra már megvolt Róbert fiam, kértem, hogy ha egy mód van rá, valahol a megyében maradhassak. Így kerültem Szolyvára, ahol gyermekorvosként tevékenykedtem úgy nyolc hónapig. De jobban vonzott a belgyógyászat, így továbbképzésen vettem részt, majd sikerült átkerülnöm a Csapi Járási Kórházba, ahol már belgyógyászként dolgoztam három és fél évet. Akkoriban vezettük be a profilaktikai medicinát, ami rendkívül hasznos volt, hisz, mint tudjuk, a bajt sokkal könnyebb megelőzni, mint legyőzni. Hol autóval, hol busszal utaztam Csapra, ami azonban az 1980-as évek végén, amikor beütött a gazdasági válság, egyre macerásabb lett. Ezért, amikor megüresedett Nagydobronyban két hely, átkértem magam a szülőfalumba, ahol a kórházban és egyidejűleg a rendelőben is fogadtam a betegeket. Sok volt a munka, de szerettem, bírtam. Így 1989. január 1-jétől a mai napig itt gyógyítok.

– Választása soha nem okozott csalódást?

– Soha. Sőt, ha lehet, ma még jobban szeretem a munkámat. Sokan elhagyják a pályát, vannak akik anyagi megfontolásból, én meg azt mondom, ha nem kapnék érte fizetést, akkor is gyógyítanék. Annyira szeretem a munkámat. Estére térek csak haza, sok a hívás. A beteg a saját családorvosában bízik a legjobban, azt szereti, ha házhoz megy hozzá. Egy délután akár 7-8 hívásra is ki kell mennem a rendelés után.

– Ezek szerint az Ön ajtaja a nap 24 órájában nyitva áll.

– Engem éjjel-nappal kereshetnek. Itt nőttem fel, mindenkit ismerek, nem mondhatom, hogy letelt a munkaidőm. Ha szükséges, éjjel 11-kor vagy hajnali 4 kor is megyek, ha hívnak.

– Mi jut eszébe, ha a legextrémebb esetéről kérdezem?

– Sok ilyen volt. Ma már szerencsére nincs annyi sok közlekedési baleset, mint régen, amikor majd minden udvaron állt egy motor. Előfordult, hogy újra kellett élesztenem gyereket, volt, hogy nyílt koponyasérülést kellett ellátnom. Nem tudnék egyet kiemelni. Engem doppingol az extrém, sürgősségi ellátás.

– Melyik részét nem szereti a szakmájának, ha van ilyen?

– A bürokratikus papírmunkát. Rengeteg időt elvesz, amit a páciensekre fordíthatnék.

– Mennyit változtak a páciensek az elmúlt évtizedekben?

– Mióta mindenki hozzáfér az internethez, az emberek előszeretettel foglalkoznak öndiagnosztizálással. Olvasnak ezt-azt és meggyőződésük, hogy mindent tudnak, meg tudják magukat gyógyítani. Holott ez koránt sincs így. Egyébként pedig, ahogy harminc évvel ezelőtt, ma is a szív- és érrendszeri panaszok vezetik a sort a leggyakoribb betegségek között, amit az onkológiai elváltozások követnek.

–Mikor alapított családot?

– 1984 augusztusában. Még egyetemisták voltunk a feleségemmel, Évával. Ő fizikusnak tanult. Érdekes, hogy hiába ő is nagydobronyi volt, korábban nem figyeltünk fel egymásra. Bálba nem jártam, mert vasárnaponként visszautaztam Ungvárra. Egyszer egy pénteki hazautazós napon viszont a buszon egymás mellé kerültünk és beszédbe elegyedtünk. Pont azon a hétvégén rendeztek egy szüreti bált, ahová hívott, én meg elmentem és táncoltunk. Így kezdődött a kapcsolatunk, idén augusztusban lesz 40 éve, hogy együtt vagyunk. Egy fiunk és egy lányunk született. Róbert Magyarországon, Renáta Szerbiában él a családjával. Mindketten egészségügyi végzettséggel rendelkeznek, a fiam szívsebész, a lányom pszichológus. Két fiú- és három lányunokánk született.

– Mindnyájan távol vannak a szülői háztól. Milyen gyakran látják egymást?

– Sajnos szétszakítottságban élünk. Évente három-négyszer felkeressük őket. De online gyakorlatilag napi kapcsolatban vagyunk az unokákkal is. Nagyon szorgalmas, tehetséges gyerekek.

– A házimunka melyik része hárul a doktor úrra?

– Amikor vissza lehetett igényelni a földeket, mi is éltünk a lehetőséggel. Több hektár földünk volt, édesapámmal a piacon értékesítettük a terményt. Most már kisebb telkem van, de a háztájiban is akad munka bőven. Szeretek gazdálkodni. Amikor este hazaérek, ellátom a háziállatokat. Minden munkát elvégzek, mint bármelyik másik vidéken élő ember.

– Van valamilyen pihentető hobbija?

– Nekem a munkám a hobbim. Nyáron szeretek kertészkedni, gombázni.

– A politika foglalkoztatja?

– Eléggé. Mindennap meghallgatom a friss híreket, hogy képben legyek.

– A háború milyen mértékben változtatta meg az életét?

– Sok máséhoz hasonlóan a mi családunkat is szétszakította. Gazdaságilag is nehezebb lett a helyzet. Az emberek feszültek, sok a depresssziós, az elkeseredett páciens. Anyagilag is romlott a helyzetünk, nem emelték a bérünket, sőt! Utasításba kapták a családorvosok, hogy ismét vegyék számba a szerződéses pácienseiket, ugyanis sokan külföldre mentek. Mivel a bérünk a pácienseink számától függ, bércsökkenéstől tartunk.

–Gyűjt valamit?

– Fura lehet, bár egyáltalán nem fogyasztok alkoholt, italgyűjteményem van. Majdnem ötszász üvegből áll. Ennek a feleségem nem örül annyira, mert folyton le kell törölni róluk a port…

– Melyik művészeti ág áll Önhöz a legközelebb?

– Szeretem a klasszikus zenét. És a festészetet.

– A műszaki dolgokkal hogy boldogul?

– Többnyire önállóan szerelek, javítok meg mindent. Ritkán hívok szakembert.

– Ha részt vehetne egy időutazáson, melyik irányba indulna?

– Mindenképpen előre. A világ folyamatosan változik, ma már realitás, hogy chipet ültetnek az emberek bőre alá, az agyába… Hiszek a tudományban és kíváncsi lennék rá, úgy háromszáz év múlva hol tartunk majd. Megeshet, hogy egyszer képesek leszünk olvasni egymás gondolataiban…

– Mivel lehet a legjobban felbosszantani?

– Az érdektelenséggel.

– Baráti köre mekkora?

– Nincs sok barátom, annál több ismerősöm.

– Mikor sírt utoljára?

– Meghatódok olykor, de a szakmámból kifolyólag elég sok mindent láttam már, így ritkán sírok.

– A világ az Ön számára fekete vagy fehér?

– Nem, szürke. Mindig van átmenet, nem vagyok a végletek híve. Eleve optimista vagyok.

– Ha holnap jönne a világvége, mit csinálna utoljára?

– Szerintem ez nem lesz egyhamar. Ha veszélyben lenne az emberiség, akkor átköltözne egy másik élhető bolygóra. Megoldaná.

– Mire nem lenne soha képes?

– Feladni az elveimet, a hivatásomat.

A szerző felvétele

Kedvencek:
étel: mindenevő
ital: kóla
állat: kutya
növény: mandarin, kivi, datolyaszilva (hurma)
napszak: bármelyik
évszak: nyár
szín: nincs
zene: klasszikus
könyv: középkori festőkről szóló
erényének tartott tulajdonsága: türelmes
negatív vonása: túlságosan maximalista