Közvetlen, barátságos, vidám. Elhivatott, munkájáról lelkesen mesél, mint ahogy a felejthetetlen, örömteli gyermekkoráról is. Minden egyes lehetőséget megragad, hogy fejlessze a tudását, gyarapítsa az ismereteit, ha marad rá ideje, szívesen járja a természetet. Kulcslyuk rovatunk mai vendége Margitics Ildikó, a nagyszőlősi Szelíd Lovas Népfőiskola vezetője.
Hegedűs Csilla
– Az első kérdés, ami megfogalmazódott bennem: mikor, hogyan kezdett el a lovakkal foglalkozni?
– Nagyszőlősi vagyok, itt telt a gyermekkorom, és mind a mai napig itt élek. Negyvenéves koromig semmi közöm nem volt a lovakhoz, de még más állatokhoz sem. Mindent egybevéve felhőtlen gyerekkorom volt, van mire visszaemlékeznem, és van miről mesélnem. Aztán megannyi, fantasztikus nyári cserkészet, hittan táborban részt vettem, s ezek lettek az alapjai a mai táborainknak.
– Hol tanult?
– A helyi iskolában, aztán Ungváron egy menedzserképző líceumban. A szó szoros értelmében nem lettem menedzser, viszont az ott szerzett ismereteimnek naponta hasznát veszem. És ami még lényeges, ott tanultam meg kiválóan az angol nyelvet.
– Hazajött, és mihez kezdett?
– Férjhez mentem. Ennek igazán „érdekes” története van. Három héttel az esküvő előtt már megvolt a menyasszonyi ruhám, minden el volt rendezve, amikor felbontottam az eljegyzést, és hozzámentem Erikhez. De mivel én három évvel idősebb vagyok nála, előbb még megvártam, hogy betöltse a 18. életévét, hogy összeírjanak bennünket. Erik lett volna a DJ a lagzinkban, és amikor szóltam neki, hogy nem kell a zene, mert nem lesz esküvő, ő nem leplezte az örömét, hiszen nagyon tetszettem neki. Szóval nem volt szokványos a férjhez menésem, de az évtizedek bebizonyították, hogy közel harminc évvel ezelőtt jól döntöttem.
– És el is érkeztünk a családhoz. Fiatalon lett édesanya.
– Ez is érdekes sztori. Valóban fiatal voltam, amikor az első lányunkat megszültem, viszont rutinos bébiszitter, ugyanis a két legkisebb testvérem 20 és 21 évvel fiatalabbak nálam, és sokat pesztráltam őket, megtanultam pelenkázni, altatni stb. Három csodaszép lányunk van, Emőke, Anna és Eszter. Már felnőtt hölgyek. Őszintén megmondom, nagyon büszke vagyok rájuk, hiszen ügyesen helytállnak a lovardában, táborok és egyéb programok szervezésében.
– Ha jól tudom, 14 évvel ezelőtt vágtak bele a „nagy kalandba”.
– Igen, és ez a beszélgetés az érdekes sztorik sorozata. Soha, de soha, még a legmerészebb álmunkban sem akartunk lovakkal foglalkozni, lovardát nyitni. Egy ideig a Karitásznál dolgoztam, a férjem pedig az egyháznál volt sofőr, illetve a Szent Teréz Otthonban is tevékenykedett. Erik ott találkozott fogyatékos gyerekekkel, és már akkor arra gondoltunk, hogy egyszer létrehozunk egy saját alapítványt és foglalkozni fogunk velük. Mindeközben, 15 éven keresztül a World Servants szervezetnél segítettem. Ez egy holland szervezet volt, óvodákat, iskolákat építettek Kárpátalján, illetve árvaházakat, rehabilitációs központokat, különböző intézményeket stb. újítottak fel. Az a 15 év sok fontos szakmai tapasztalatot adott, legyen szó kapcsolatépítésről, projektek szervezéséről, gyerekprogramokról, családlátogatásokról. Amikor Kelet-Ukrajnában megkezdődtek a harcok, a hollandok nem tartották biztonságosnak, hogy csoportokat küldjenek, ezért a munkánk megszűnt. Ekkor vásároltunk Nagyszőlősön egy földterületet, amire minden megtakarított pénzünk ráment. Én úgy terveztem, hogy kacsákat, libákat fogunk tartani, de nem így lett. A dátumra pontosan emlékszem, 2012. november 28-án édesapám megjelent hat tehénnel és egy lóval. Akkor indult el a „nagy kaland”, ahogy fogalmaztál. Volt itt egy hölgy, aki már akkoriban foglalkozott lovasterápiával. Megkérdezte, használhatná-e a lovunkat. Igent mondtunk. A kezdeményezés sikeresnek bizonyult. De férjhez ment Hollandiába, és úgymond ránk hagyta a lovasterápia látogatóit. Nem volt lelkünk elküldeni a sérült gyermekeket, ezért hozzáláttam tanulni a lovas szakmát, így találkoztunk többek mellett Vajda Rudolffal, aki mind a mai napig sokat segít nekünk.
– Hogyan élte meg a család mindezt?
– Mivel addig is mindig mindent együtt csináltunk, és a lányok is szinte ebben nőttek fel, annyira nagy változást egyikőnk sem tapasztalt. Ha például Hollandiába konferenciára mentünk, oda is vittük a lányokat, a lovakat pedig hamarabb megszerették, mint mi. Én például negyvenévesen tanultam meg lovagolni, míg Emőke és Anna már tizenévesen fantasztikusan bántak ezekkel a nagyszerű állatokkal. Nekik valóban az életük részévé vált e hivatás, ez a csodálatos életforma.
– Rengeteg helyen járt már eddig is, és önökhöz is ezrek látogatnak. Jó emberismerőnek tartja magát?
– Nem igazán. Engem a mélyebb beszélgetések vonzanak, a felszínes, néhány szóból álló diskurzussal nem tudok mit kezdeni. Emiatt is szerzett nagy örömöt, hogy elvégezhettem a mentálhigiénés képzést. Nagyon érdekes az emberi lélek, és engem érdekel ez a titokzatos belső világ. Ezért is indítottuk el a legújabb projektünket, mely során interjúkat készítünk idős emberekkel, és az életükről beszélgetünk velük. Ezek igazi értékek. Ha megtanulom vágni az anyagokat, a kisfilmeket feltesszük a YouTube-ra.
– Ezek a beszélgetések hogyan hatnak önre?
– Abszolút mélyen. Főleg a legutóbbi. Egy 88 esztendős hölgyről van szó, akinek az életfelfogása példaértékű. Jusztina néniből árad a derű, és mindennek örül. Ez mindenkire pozitívan hat.
– Ha így kitárulkoznak önnek az emberek, azt jelenti, hogy megbíznak önben. Ön is megbízik bennük?
– Igen, talán túlságosan is. Szerintem nagyon is naiv vagyok. Emiatt ért is már csalódás, de ahhoz képest, hogy mindenkiben megbízom, keveset csalódtam. De azt is be kell vallanom, hogy sok mindenen évekig el tudok rágódni, és olyankor azt is kutatom, hogy mit ronthattam el, tehát magamban is keresem a hibát.
– Hogy áll a türelemmel?
– Régen egyáltalán nem voltam türelmes. Ezt leginkább anyaként tapasztaltam, pillanatok alatt felhúztam magam, sokszor butaságokon. Az első két lányunkkal sokkal türelmetlenebb voltam, mint már most Eszterrel.
– Mondják, a lovak közelsége megnyugvást hoz. Ezt ön is tapasztalja?
– Igen. Ha megölelgetjük őket, azonnal érezzük a nyugalmat, amit árasztanak magukból ezek a szép állatok.
– Szokott aggódni?
– Folyamatosan. Mostanában pláne. Az utóbbi két évben a háború miatt tör rám az aggodalom nap mint nap, de persze magunk miatt is aggódom, hogy az elképzeléseink elé ne gördüljön semmi akadály, hogy a terveink valóra váljanak. Ezért nekünk is tennünk kell, emiatt is tanulok folyamatosan, fejlesztem magam minden téren. Most egy olyan tanfolyamon veszek részt, melyen a YouTube-ra szánt tartalmak elkészítését sajátíthatom el.
– Be tudja osztani az idejét?
– Mindig beleveszek a részletekbe, ezért nem könnyű beosztani azt a napi 8-10 órát, de ha valami iránt lelkesedem, akkor azt teljes energiával, gőzerővel csinálom.
– Sokat vállalsz, az alapítványotoknál ön végzi a papírmunkát, közben tanfolyamokra jár, és a terepen is kiveszi részét a munkából. Van ideje pihenni? És ha igen, mivel tölti szívesen az időt?
– Általában tanfolyamra járok. Legutóbb Lakiteleken voltam, és amellett, hogy tanulok, ismerkedek, új barátokat szerzek, ami felér egy üdüléssel, közben pihenünk is, a szabad programokon sokat beszélgetünk. Ez szellemileg és fizikailag is feltölt. És, mint ahogy azt az elején is mondtam, nagyon szeretem a természetet, a túrákat. Egyedül szoktam felmenni a hegyekbe, legutóbb az Osztrahorát másztam meg, és amikor felértem a csúcsra, és néztem a csodás kék eget, éreztem, ahogy áramlik belém az erő, hogy testileg és lelkileg megújultam.
Kedvencek:
étel: anyósom töltött káposztája
ital: víz
állat: ló
zene: Ed Sheeran
növény: ibolya
gyümölcs: cseresznye
évszak: tavasz
napszak: reggel
könyv: Michael Ende: Momo
szín: piros
erényének tartott tulajdonsága:
kíváncsi
negatív vonása: szétszórtság
