Szatmári Volodimir özvegye őszintén vallott a családot ért tragédiáról
A háború harmadik évébe léptünk, és már több mint harmincöt magyar vagy magyar kötődésű halálos áldozatról van tudomásunk. Az ungvári Kálvária temető katonai parcellájában öt magyar katona alussza örök álmát, köztük Szatmári Volodimir is. Az ungvári magyar külképviselet adatai szerint ő volt a 24-ik, magyar gyökerekkel rendelkező kárpátaljai katonaáldozata a harcoknak. Mint az ismert, Magyarország Külgazdasági és Külügyminisztériuma támogatásban részesíti a háború magyar nemzetiségű áldozatainak családjait. Volodimir halálának első évfordulójához közeledve özvegyével, Szatmári Ruszlanával beszélgettünk.
Szabó Sándor
A kora tavaszi, napos idő ellenére a gyarapodó sírhantok és a sírok mellett némán gyászolók láttán akarva-akaratlanul elkomorodik az ember. A háború áldozatainak száma napról napra nő, a legszörnyűbb, hogy mégcsak nem is látni a végét a több mint két éve tartó orosz–ukrán háborúnak. A fejfákon ott van a katonák arcképe, egy pillanatot rögzítenek, ugyanakkor mesélnek arról, hogy milyen személyiség volt az elhunyt. Szatmári Volodimir fotója azt sugallja, hogy pozitív és életvidám egyéniség volt. Özvegye megerősít ebben. Azért választották ezt a képet, mert ahányszor csak kilátogat ide, rámosolyog és úgy emlékezhet rá, amilyen volt – optimista, beszédes, a társaság lelke, magabiztos és mindig jókedvű.
Szatmári Volodimir 1981-ben született a megyeszékhelyen. Kiskorú lánya mellett van egy idősebb fia, aki éppen sorkatonai szolgálatát töltötte a háború kitörésekor.
– 2022. február 24-e volt az a nap, amely teljesen megváltoztatta a családunk életét – emlékezett vissza az orosz offenzíva kezdetének reggelére a gyászoló feleség. – Munkába tartottam, amikor a férjem felhívott, és csak annyit mondott:
„elkezdődött”.
Emlékszem, a buszon ültem, és potyogtak a könnyeim. A fiam épp sorkatonai szolgálatát töltötte, az első hetekben miatta aggódtunk a leginkább. A férjem azzal próbált nyugtatni, hogy a sorkatonákat nem viszik harcolni, egyébként, meg nézzük pozitívan, a fiunk legalább tudja kezelni a fegyvert, ha úgy alakulna, meg tudja védeni magát.
A nő elárulta, hogy azokban a hónapokban nyugtatókon élt, nem tudott enni és aludni. Elmondta, Volodimirban április végén fogalmazódott meg az az elhatározás, hogy nem ülhet odahaza ölbe tett kézzel, miközben a fia a hadseregben szolgál.
– Nagypénteken kapta meg a behívót – elevenítette fel az asszony. – A húsvétot még együtt töltöttük, megszenteltük a pászkát, ahogy ez ilyenkor szokás. Kedden vonult be a laktanyába, de otthon hagyta az elsősegély-készletét, így még egy napra hazaengedték. Két öccse közül az egyik szintén katona volt, ő az első napokban a munkácsi 128-as dandárhoz jelentkezett, míg a férjem a 101-es kárpátaljai területvédelmi alakulathoz került, felderítőként szolgált. A férjem egyenes és szigorú erkölcsű ember volt, amit elhatározott, azt véghezvitte, talán ezek a tulajdonságok egy jó katona ismérvei is. Ezért nem is próbáltam lebeszélni erről a szándékáról.
Volodimir korábban egy ungvári vállalat igazgatója volt, a háborút megelőző években területi értékesítési képviselőként dolgozott.
– Ismeretségünk nagyon korán kezdődött, egy környéken laktunk – mondta az özvegy. – Az iskola elvégzése után egymásra találtunk. Idén február 22-én lett volna a 21. házassági évfordulónk, a huszadikat még együtt ünnepeltük. A fiunk, Dmitro most lesz 21 éves, édesapja halála után leszerelték. A lányunk Sztefánia május 17-én tölti be a 13-ik életévét. Volodimir szolgált sorkatonaként, így szinte a bevonulása után az egységével Kelet-Ukrajnába vezényelték.
Az első időszakban Doneck megyében Popaszne és Kramatorszk térségében állomásoztak, majd Luhanszk megyébe vezényelték át őket. De járt Herszon megyében is, azaz a legforróbb pontokon.
Szumi megyében voltak, amikor életét vesztette. Azt gondolná az ember, hogy a harci cselekmények terén az viszonylag biztonságos megye, de mégsem volt így.
A férfi, amikor csak lehetősége volt rá, telefonált, de arról nem beszélt, mi zajlik körülötte, szerette volna megóvni feleségét és a családját az átélt borzalmaktól.
– Nem beszélt arról, merre van, mit csinál – meséli. – A legnehezebb az volt, amikor 4-5 napig nem tudtunk róla semmit, nem volt térerő, mobilinternet, vagy épp szolgálatban volt. Utoljára május 9-én, két nappal a halála előtt beszéltünk egymással. Egy nappal korábban videóhíváson keresztül jelentkezett be, akkor látta utoljára a kislányunk is.
Az utolsó beszélgetésünk a szokásosnál sokkal rövidebb volt. Éreztem, hogy valamit nem mond el nekem. Nagyon szűkszavú volt, főleg ő kérdezett, azzal fejezte be, hogy mennie kell, mert másnap reggel szolgálatba kell állnia.
Volodimir utoljára 2023 januárjában volt itthon, a karácsonyt együtt töltötte a család. Január 18-án indult vissza, egy hirtelen jött ötlettől vezérelve felesége és kislánya Kijevig vele tartott, hogy a fővárosban eltöltsenek együtt egy napot.
– A lányunk nem tudott semmiről, korábban soha nem kísértük ki az állomásra, mert nagyon nehéz volt az elválás, de most mi is vele tartottunk. – Csak a vonaton mondtuk el neki, hogy Kijevbe utazunk. Ez az út nagyon szép emléke marad. Megnéztük a város nevezetességeit, megtekintettük a Majdan-téren a kis zászlókat, amelyeket az elesett katonák emlékére tűznek ki. A temetés után a lányunk elhatározta, ő vissza akar menni, hogy kirakhassa a zászlóját édesapja emlékére…
Volodimirt a halálos sebesülés május 11-én Szumi megyében érte, az ukrán–orosz határ közvetlen közelében. A feleségét másnap értesítették arról, hogy a férje életét vesztette.
– Egyedül voltam otthon, a lányunk iskolában volt, amikor a dandárparancsnok felhívott telefonon. Miután bemutatkozott, tudtam, nagy a baj, hiszen korábban soha nem beszéltünk. Közölte velem, hogy a férjem harci feladatai teljesítése közben életét vesztette. Az a kérdés kavargott a fejemben:
„hogyan tovább”
– mondta nagyot sóhajtva, elcsukló hangon. – Legszívesebben elfelejteném azt a napot, de tudom, hogy ez lehetetlen. Csak a jóra, a kellemesre, az együtt töltött csodálatos pillanatokra akarok emlékezni. Erőt vettem magamon és felhívtam a fiam, elmondtam neki, hogy az édesapja nincs többé. A kislányunknak csak másnap mondtam el, ennek oka, hogy szombaton egy iskolai kirándulásra készült. A gyerekek nagyon sokban hasonlítanak az édesapjukhoz, nagyon büszke vagyok rájuk, bennük él tovább a férjem. Nagyon sok segítséget kapok tőlük.
A férfi holttestét csak másfél hónappal a halála után szállították haza. Ez az időszak nagyon megterhelő volt a család számára. Azonosításához DNS-vizsgálatot kellett végezni.
– Tisztában voltam a halálával minden kapcsolatos körülménnyel, bármennyire is fáj, tudni akartam, mi történt vele – mondja meggyötörten. – Beszéltünk erről, amikor itthon volt, hogy készüljek fel a legrosszabbra, de én csak legyintettem.
Volodimir próbált erre felkészíteni, de senki nem úgy engedi el a háborúba a gyermekét, a férjét vagy az édesapját, hogy nem tér vissza.
Nagyon kevés idő telt el azóta, hogy eltemettük a férjemet. Nehéz elveszíteni egy hozzánk közel álló személyt, családtagot, ami sokkal nehezebb, ezzel együtt élni. Nagyon optimista, életszerető ember volt, ő tartotta a lelket bennem a nehéz helyzetekben. Nagyon hiányzik. Otthon igyekszem nem sírni, erősnek mutatni magam, de ez nagyon nehéz. Főleg akkor, amikor valamilyen, a közös életünket meghatározó évforduló közeledik.
Ruszlana amikor csak teheti kilátogat a férje sírjához. Szomorúan konstatálja, hogy egyre több áldozat nyugszik itt. Szeretné, ha véget érne ez a borzalom, és több családnak nem kellene átélnie azt, amit nekik.
Folyamatosan frissülő háborús hírfolyamunkat ITT találja.
