Egyre többeknek kell megküzdeniük a háború okozta traumákkal
A gyász, a veszteségek feldolgozása hozzátartozik az élethez, ugyanakkor földi létezésünk egyik legnehezebb feladata. Háború idején pedig, ha lehet, méginkább embert próbáló. A teljes körű ukrajnai háború harmadik évében járunk, hatalmas társadalmi tragédia bontakozik ki, amit egyre többen éreznek Kárpátalján is. Mind több család gyászolja fronton elesett hozzátartozóját. A gyász és a veszteségfeldolgozásának lépéseiről Gávriljuk Ilona pszichológussal, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Pedagógia, Pszichológia, Tanító, Óvodapedagógia, Oktatás- és Intézményvezetés Tanszékének adjunktusával beszélgettünk.
Szabó Sándor
A gyakorló pszichológus azzal kezdi, hogy bár a szakirodalom leírja a gyász folyamatát, de a pszichés folyamat általános leírása nem könnyű feladat. A gyász lefolyása függ az elhunythoz fűződő kötődés jellegétől, a haláleset módjától, az elhunyt és a gyászoló életkorától, a gyászoló korábban elszenvedett veszteségétől, aktuális lelkiállapotától, társas kapcsolatrendszerétől, intellektuális fejlettségtől, habitusától, valamint hogy milyen személyiségtípushoz tartozik.
– Mint látjuk, több összetevője van a gyász megélésének – mondja a szakértő. – Ez többek között arra is hatással van, hogy egy-egy fázis mennyi ideig tart. Minden egyes fázis rövidülhet vagy kitolódhat, sőt a következmények okán, ami belső munka révén alakulhat ki az adott személyben, még súlyosbodhat is, vagy akár más irányt is vehet. Mindenki másképpen dolgozza fel a gyászt, van, aki magába zárkózva próbálja elviselni, ami kevésbé célravezető. Szélsőséges esetben előfordulhat az is, hogy valaki belebetegszik a gyászba.
A pszichológus elmondta, hogy a gyász fázisai közül az első reakció a sokk, amikor még szinte fel se tudjuk fogni, hogy ami egy pillanattal ezelőtt még az életünk része volt, az már nincs többé. Hozzátette, ezt a szakaszt befolyásolhatja az a körülmény is, ha a veszteség előrelátható, például gyógyíthatatlan, előrehaladott stádiumú betegség miatt várható a halál bekövetkezte.
– Jelen esetben a háborúban, harci cselekményekben részt vevő szeretett személy halála valamelyest előrelátható veszteség
– tért ki a háború életünkre gyakorolt hatására. – Az ember nem vallja be magának és nem akar ezzel szembesülni, de mélyen legbelül foglalkoztatja ez a kérdés, ugyanakkor bízik benne, hogy nem következik be a legrosszabb. A katonák családtagjai bizonyos fokú halálfélelmet élnek át, mint amikor súlyos, halálos betegségben szenved egy közeli családtag. Akkor súlyosabb és nehezebb a halál feldolgozása, ha hirtelen távozik a hozzánk közel álló személy. A sokk feldolgozásához nagyon sokat kell tenni, segíteni és beszélgetni.
A pszichológus szerint a gyász második szakaszában felerősödik a harag érzése. Ebben a fázisban a düh önti el az embert, amikor többnyire másokat hibáztat.
– Hibáztatja a halottat, hogy miért ment el, miért volt ott, miért nem tett ellene, miért nem élt másképpen, a körülményeket, azt a személyt, aki okozta a halál bekövetkezését, aki befolyásolhatta – mondja a szakember. – Magát pedig azért, hogy hol követett el hibát, ilyenkor az emberek gyakran felteszik azt a kérdést, hogy megtett-e mindent, hogy megelőzze a tragédiát? A második fázis lefolyását, súlyosságát és időtartamát befolyásolhatja, ha rossz hangulatban váltak el, ugyanis ilyenkor ehhez az önvád is párosul. A harmadik fázis, amikor elindul az elfogadás periódusa. Ilyenkor többnyire letargikus állapotba kerülnek a gyászolók. Szembesülnek a visszafordíthatatlannal, személyiségtípustól függően előfordulhat, hogy ilyenkor akár súlyos depresszióba esnek.
Gávriljuk Ilona kitért arra is, hogy máshogy gyászolnak a felnőttek és a gyerekek: kiskorúak esetében teljesen más a lefolyása a gyásznak. Ugyanis a felnőttek már megtapasztalták a veszteség mögötti érzéseket, akár saját élményből, akár mások tapasztalatából táplálkozva.
– A tapasztalatok alapján 12 éves korig nincs annyi tájékozottsága, élettapasztalata egy gyermeknek, hogy valakinek az elvesztését fel tudja fogni
– mondja. – Fordultak hozzám 3-5 éves gyermekeket nevelő szülők, akik elvesztették az édesapjukat. Ezeknél az eseteknél legtöbbször a felnőttek nem értették azt, hogy a gyerek éli az életét. Néha rákérdez, hogy hol az apja, hisz fénykép alapján tudja, ki ő. Ha a felnőttek beszélgetéseiből hall is az édesapjáról, azt beépíti a saját fantáziavilágába, de nem fogja fel, hogy az édesapja nem él. Több év is eltelhet, mire a gyerek felfogja, hogy ez visszafordíthatatlan jelenség és az apját többé nem fogja látni. Viszont nincs benne az a fájdalom, mint egy felnőttben mindaddig, míg van mellette egy érett ember, aki biztonságot ad neki, szereti, gondoskodik róla, minden szükségletét kielégíti.
A pszichológus szerint a gyerekek általában sokkal nehezebben élik meg azt, hogy a környezetükben egy haláleset okán szenvednek az emberek. Ez egyfajta frusztráltságot, stresszt okoz neki. Kivétel ez alól, amikor a gyermek tanúja a hozzá közel álló személy halálának.
– Ami az elesett katonák gyermekeit illeti, nagy valószínűséggel ők sokkal tovább fogják hazavárni édesapjukat, tovább él bennük a remény, bíznak a csodában, lassabban tudatosul bennük az édesapjuk elvesztése
– fejtette ki. – Felvetődik a kérdés, hogyan lehet közölni egy gyermekkel az édesapja elvesztését, vagy legyen szó bármilyen halálesetről. Én direkt módon ilyen hírt nem közölnék ilyen korú gyermekkel. Természetesen ez kultúra- és életszemlélet-függő. Annak a híve vagyok, hogy 10 éves korig hagyni kell a gyereket kérdezni. De a kérdéseire őszintén kell válaszolni. Mert, ha kérdez, ez azt jelenti, érett az információ befogadására. Ellenkező esetben csak terheljük a gyermeket, és olyan dolgokat közölhetünk vele, amit értelmi fejlettségéből fakadóan nem képes feldolgozni. Ekkor jönnek a védekezési mechanizmusok, amire a kiskorú többnyire nem adekvátan reagál. Ez azért van, mert a psziché védekezik, mivel még nem képes elfogadni ezt az információt. Ez többnyire regresszív tünetekben nyilvánul meg, elmarad a fejlődésben, romlanak az iskolai eredményei. A laikusok többnyire azt mondják, hogy azért viselkedik így a gyerek, mert az apja meghalt. Holott a háttérben sokkal inkább az áll, hogy helytelenül vagy egyáltalán nem beszéltünk erről a gyerekkel. Viszont látja a szülő szenvedését, amit nem képes elviselni. A gyász szempontjából a pubertás kor a legveszélyesebb, mert ebben a korban már fel tudja fogni a hozzá közel álló személy elvesztését, tudja, hogy ez visszafordíthatatlan esemény. Azért is veszélyes időszak ez, mivel identitása fejlődése során e korcsoport megpróbál mindennel azonosulni, és ekkor már megérti, hogy ő sem örökéletű. Nem az iránt érez mély fájdalmat, mert elvesztett valakit, hanem azért, mert ő elkezd félni a haláltól.
A gyász következő, tudatosulásnak nevezett fázisában gyakran előfordul, hogy az emberek vallásossá válnak. Ugyanis kapaszkodót keresnek. Nem akarják, nem tudják elfogadni a családtag elvesztését.
– Nekem az az érzésem, hogy igazából az ember soha nem nő fel. Várjuk a csodát, kapaszkodunk a Jóistenbe, a vallásba, egymásba, a hiedelmekbe, hogy ne kelljen elfogadni a realitást, a valóságot. Az emberek mindig egyértelmű válaszokat várnak a gyász feldolgozásával kapcsolatban, de ez nem olyan egyszerű. Vannak törvényszerűségek, de minden esetet egyénileg kell kezelni.
Nincs két egyforma veszteség, nincs két egyforma gyász.
Az elfogadás szokott lenni a leghosszabb fázis. Ez 3 évig is eltarthat, vagy akár tovább. Én 24 éve veszítettem el a fiamat, és nálam még mindig tart a gyász, egy gyermek elvesztése pedig gyakran egy életen keresztül elkíséri az embert, nyomot hagyva személyiségén. Ez a kiégéshez hasonló érzés. Amikor úgy érzi az ember, hogy talán már elfogadta, de még mindig ott van a fájdalom.
– Hogyan tudunk jól segíteni egy gyászolónak, hogyan forduljunk hozzá és mit mondjunk neki? – kérdeztük a pszichológust.
– Beszélni kell róla. Éreztetni kell vele, hogy mellette állunk, ha szüksége van ránk, akkor segítünk. Ugyanakkor nem célravezető közhelyekkel terhelni a gyászolót, főleg az első két szakaszban, például olyan mondatokkal, mint „mással is megtörtént ez”, „az idő mindent begyógyít” stb. Ilyenkor az emberek többsége elzárkózik. Ez a tehetetlenség dühe. Vannak emberek, akiknek idő kell, nem tudnak beszélni erről. Annyira különbözőek vagyunk, más-más érzelmi mélységgel vagyunk jelen benne ezekben a történésekben. A gyászfeldolgozás nem más, mint a másokkal való kommunikációban működik a legjobban, bármely fázisról legyen szó. A legfontosabb, hogy támogatóan kell a gyászoló mellett állni. A gyászfeldolgozás elfogadása az elfogadhatatlannak – mutatott rá Gávriljuk Ilona.
Segítse Ön is a Kárpáti Igaz Szó munkáját!
Folyamatosan frissülő háborús hírfolyamunkat ITT találja.
