KISZó-kérdés: Tőlünk függ, letarolnak-e a háborús hírek

Gyakorlatilag a vízcsapból is a háború folyik. Ha két ember találkozik Kárpátalján, biztos, hogy szóba kerül a több mint két éve tartó katonai konfliktus. Mert mára szinte a hátországban sem maradt olyan család, akit így vagy úgy ne érintett volna a háború. Persze, nyilván olyanok is vannak, akik tudatosan kerülik a témát. Ezért voltunk kíváncsiak arra, vajon milyen mértékben hatnak az emberekre a háborúval kapcsolatos információk?

Magyar Tímea

Önt még megérintik a háborús hírek? – kérdeztük legutóbbi online felmérésünkben, amire a válaszadók 70 százaléka igennel válaszolt. Az újságírói tapasztalat azt mutatja, az utóbbi időben mintha az olvasók kevésbé követnék nyomon a katonai konfliktusról szóló híreket, ezen a téren is érezhetően nő a háborús fáradtság. De míg az újabb hadi segélyek, hiányzó fegyverek, becsapódó rakéták, támogatási ígéretek, politikusi nyilatkozatok kevés reakciót vonzanak, addig a kárpátaljai áldozatokról, Tiszába fúlt hadkötelesekről, szétszakadt családokról, a háború miatti tragédiákról szóló írások továbbra is nagy közönséget generálnak.

Egyik olvasónk hozzászólásában azt írja, lassan minden nap depresszióba esik a számtalan negatív hír hallatán. Főleg a hónap elsejétől retteg, mert „olyankor mindig valami rosszabbat vár.” Egy másik hozzászóló is a sokak által vágyott békére áhítozik, elege van már a hosszú hónapok óta tartó háborúból.

Vajon meddig bírja az emberi szervezet a folyamatos mentális stresszt? Hogyan védekezhet a kilátástalanság, az elkeseredettség ellen?

– Nincs konkrét ideje a mentális teherbírásnak, ez teljesen egyéni. Attól függ, ki hogyan kezeli, és milyen állapotban van akkor, amikor a megrázkódtatás éri, valamint attól, kinek melyik agyféltekéje a domináns – magyarázza Dunda Fruzsina life, párkapcsolati és krízistanácsadó, coach, képzésben lévő klinikai pszichológus. – Az emberek a tudat alatti részbe, úgynevezett neuron kapszulákba zárják azokat az eseményeket, amelyekre nem akarnak emlékezni. Ezért az agyunk jobb féltekéje felel, amely tudatunk érzelmi részéért felelős. Itt nincs racionalitás, nincsenek szavak. Viszont azok a belső szorongások, amelyeket nap mint nap érzünk, azok a megélések, amelyek károsíthatják az egészségünket, azok rövid vagy hosszú távra, de automatikusan ebbe a részbe raktározódnak el. Hogy innen a tudatos szintre kerüljenek, azt a stressz feldolgozásával, önismereti munkával, terápiás folyamattal tudjuk elérni. Tehát az a feladatunk, hogy ezeket a tudatalatti érzéseket beazonosítsuk és áthelyezzük a tudatos részbe, mivel a megküzdési stratégia mindig a tudatos szinten zajlik, amiért egyébként a bal agyfélteke felel.

A szakember szerint, az, hogy hagyjuk eluralkodni magunkon a negatív érzelmeket vagy sem, döntés kérdése.

– A döntés fő motívuma az, hogy mit akarok: élni vagy meghalni? Ha élni akarok, akkor csakis a jelenre fókuszálok. Tehát: mi történik ma, mit tudok ma tenni a saját mentális egészségem érdekében, hogyan tudom a mai napot, ha csak öt százalékkal, de jobbá tenni, mint amilyen a tegnapi volt. Mivel a háborúra nincs ráhatásunk, csakis a saját hozzáállásunkat tudjuk megváltoztatni. Illetve fel tudunk készülni a váratlan krízisre. Például, ha attól szorongunk, hogy áramkimaradások lesznek, beszerzünk gyertyát vagy generátort, esetleg egy könyvet, feltöltjük a power bank-et, hogy a sötét órákat bosszankodás helyett olvasással töltsük.

– Szinte heti szinten temetnek el Kárpátalján a fronton elesett katonát. Ezen a sokkoló tényen hogy lehet túllendülni?

– Megrázkódtatások, tragédiák idején arra kell törekednünk, hogy ne a tragikumot fogjuk meg, hanem a lehetőséget. Azt kell megtalálnunk, mit tudunk ebből a helyzetből kihozni? Két választásunk van: folyamatosan panaszkodunk, siránkozunk. Mivel a negatív gondolatok sejtszinten jelen maradnak a szervezetünkben és a sejtosztódás révén az egészséges sejteket is „megfertőzik”, előbb-utóbb megbetegítenek bennünket, és testi tüneteket okoznak. De dönthetünk úgy, hogy az életet választjuk. Ekkor fel kell tennünk a kérdést: mi és ki az életem célja, értelme? Ha találunk egy célt, legyen az fiktív vagy valós, és találunk egy személyt, aki motivál bennünket, akkor reggelente felkelve azon kell töprengenünk, hogyan tudunk ennek a célnak vagy személynek megfelelően élni.

Mi történik akkor, ha elindulunk ebbe a pozitív irányba, de napközben jön egy váratlan sokk és ismét leterít bennünket, például megtudjuk, hogy a fronton elhunyt a szomszédunk? Erre a helyzetre is ad tanácsot a szakember.

– Először is meg kell gyászolnunk az áldozatot. Nem kell eljátszani, hogy minden rendben van. Ha sírni van kedvünk, sírjunk, ha kiabálnánk, menjünk ki a szabadba és ordítsuk ki magunkból a kínt. De ne fojtsuk el az érzéseinket. A következő, hogy ne sajnáljuk a megrendült ismerősöket, hozzátartozókat. A sablonos „őszinte részvétem” gesztusnál sokkal fontosabb, hogy ott legyünk mellette. Úgy tudunk segíteni a fájdalmán, ha némán leülünk mellé vagy átöleljük. Vagy megkérdezzük, miben segíthetünk. Mert, ha megpróbáljuk belehelyezni magunkat a helyébe, s áldozattá válni, az neki sem segít, s nekünk sem tesz jót. Nem kell más sorsát magunkra vetítenünk. El kell jutnunk a gyászfeldolgozásnak arra a szintjére, hogy elfogadjuk, nekünk más a rendeltetésünk, számunkra más van megírva. Ha ebből a gondolatból indulunk ki, visszajutunk az elején mondottakhoz: ha az életet választjuk, rájövünk, hogy van célunk és annak megfelelően élünk. Ehhez társítunk cselekedeteket, gondolatokat, érzéseket!