Annyi sportág van, mégis miért a foci az, ami több millió embert megmozgat és ekkora lázban tart?
Hiszen annyi más versenyen is szerepelünk, s nem is akárhogy! Például az idei, belgrádi úszó Európa-bajnokságon a szegedi Pádár Nikolett 3 aranyat, 2 ezüstöt és 1 bronzot szerzett, és a megmérettetés legjobb női úszója lett. A szabadtéri atlétikai Európa-bajnokságon Rómában, rekord létszámú, 59 fős magyar csapat vett részt, melynek tagjai szintén jól teljesítettek. Vívásban is jeleskedünk, 16 év után újra magyar győzelmet (Kun Anna) könyvelhettünk el a női párbajtőr Grand Prix-en Budapesten. Siklósi Gergely ezüst-, Koch Máté pedig bronzérmet nyert a párbajtőrben. De még ott a kosárlabda, vízilabda, kézilabda, jégkorong, tenisz…
Nemsokára kezdődik a párizsi olimpia, ahol a magyar csapat az előzetes számítások szerint 180-190 tagú lesz, mivel négy csapatsportágban is megméretjük magunkat, amire húsz éve nem volt példa. A nyári olimpián a nemzetközi előrejelzések 22 érmet jósolnak a magyar sportolóknak. Mégis, e komoly sportteljesítmények ellenére a többségnek csak a foci számít. És az, hogy újra sikerült kijutnunk a labdarúgó Európa-bajnokságra, illetve csak épphogy lemaradtunk a nyolcaddöntőről. Ha megkérdeznék, nem tudnám megmagyarázni, hogy miért övezi ekkora „őrület” azt, hogy 22-en futnak egy labda után. Mondhatnánk azt is, ez olyan, mint a patkány és a mókus esete, nem sok különbség van köztük, csak az utóbbinak jobb a marketingje.
Viccet félretéve, pszichológiai magyarázat is van erre. Faludi Viktória tanácsadó szakpszichológus szerint a „focilázat” többek között a nagy pálya generálja, ami sok nézőt elbír, és így a szurkolás élménye is jobb. A 90 perces játékidő, és az, hogy bármikor rúghatnak egy gólt, folyamatosan izgalomban tartja a nézőt, és örömérzést okozhat. Továbbá a bíró szerepe is jelentős, mert ő olyan, mint a mesékben a gonosz, akit lehet szidni, közösen harcolni ellene, utálni. Robert Cialdini amerikai pszichológus a csapat iránti vonzalmat is kiemelte, ő 1976-ban BIRG-nek (basking in reflected glory) nevezte azt a jelenséget, amikor a tagok úgymond sütkéreznek a csapat dicsőségének fényében, tehát amit a játékosok elérnek a pályán, azt a szurkolók is személyes sikernek élik meg. Többek között ezzel is magyarázta a sport népszerűségét.
Tény, a foci szeretete gyermekkorban rabul ejti az embert. Nem kell tudni játszani ahhoz, hogy szeressük, nem kell nyomon követni az összes meccset ahhoz, hogy az, amit épp nézünk, mámorral töltsön el, főleg ha a MI csapatunk játszik. Igen, így nagybetűvel. Mert a nemzeti válogatott 15 millió magyar ember csapata! Aki legalább egyszer volt már a Puskás Arénában és több tízezer emberrel együtt énekelte (már ha nem fojtogatta a torkát a sírás) az összetartozás himnuszává vált Nélküled című dalt (bár ez a dal máshol is hasonló hatást vált ki), és teli torokból skandálta a Ria, Ria, Hungáriát, az érti, hogy a foci több mint sport, több mint játék. Ez adrenalinnal töltött életérzés, hazaszeretet generálta szabad energia, utánozhatatlan örömteli élmény.
Ezek a gondolatok kimondatlanul kavarogtak bennem évek óta, s most Stuttgartban, a magyar–skót meccsen tudatosultak még jobban. Megható volt, amikor a vonulásra készülődő tömegben egy idegennek elmondtam, hogy Kárpátaljáról érkeztem, s ő megszorítva a kezem csak ennyit mondott: veletek vagyunk. A foci felfoghatatlanul összehozza az Angliában élő magyart az erdélyivel, a fradista szurkolót az újpestivel, s amikor találkozunk, csak arra gondolunk: jó magyarnak lenni!
