Huszonkét éve óvónő. Oda van a gyerekekért, az ő boldogságuk táplálja a saját belső motorját is. Nem tud haragudni, mindenkiben a jót látja, pedig már többször megégette magát. Az egymás iránti szeretetre, tiszteletre neveli a rábízott kicsiket. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Márton Katalin, a Nagybégányi Csöppség Óvoda óvónője.
Simon Rita
– Mindig is erre a szakmára készült?
– Igen, gyerekkorom óta vonzott. Az általános iskola után először nem sikerült a felvételi, akkoriban túljelentkezés volt és „harc” a bejutásért. Aztán a Kaszonyi Középiskolát befejezve, 1995-ben már gond nélkül felvettek a munkácsi tanítóképző óvónői szakára. Nagyon szerettek a tanárok, viszont a tanulás rendkívül megterhelő volt. A rendszerváltás előtt ukránt csak alig tanultunk a magyar iskolában, ezért már akkor eldöntöttem, hogy a saját gyerekeimet ukrán tannyelvűbe adom, ha ebben az országban maradunk. Így is történt. 1999-ben szereztem diplomát, ám akkoriban munkahelyet találni sem volt egyszerű. Kisbégányban ajánlottak egyet, de a beutazás nem érte volna meg a nagyjából 70 hrivnyás fizetés mellett. Ezért egy biztosító cégnél kezdtem dolgozni Zápszonyban, ahol két évet töltöttem. Közben megismerkedtem a férjemmel. A sors úgy alakította, hogy egy alkalommal az anyósomat helyettesítette pincérként a szomszédos étteremben, és így ismerkedtünk meg. Fél év múlva megkérte a kezem, egy év leforgása alatt össze is házasodtunk, és hála Istennek azóta is nagyon jól megvagyunk. 2002-ben átköltöztem Kisbégányba. Akkor nyílt épp egy kiscsoport a Nagybégányi Csöppség Óvodában, én pedig munkába álltam, és azóta itt dolgozom, mint óvónő. Közben öt évig szülési szabadságon voltam. A lányaim Kisbégányba jártak óvodába, mert nem akartam összemosni a munkát a családdal. A kicsi egyébként is annyira anyás volt, hogy nem tudtam volna a saját munkámra koncentrálni. Neki nem lettem volna óvónő, csak édesanya. Kisbégányban is jó szakemberek voltak, így rájuk bíztam, és nem bántam meg. Azóta már megesett, hogy Kisbégányban is helyettesítettem az egyik kolléganőt rövid ideig, de mégsem mentem át abba az oviba. Már megszoktam és megszerettem az itteni kollektívát. Itt már a zenenevelést is elvállaltam, volt, hogy szabadnap nélkül dolgoztam, mivel kevesen voltunk. 2019-ben megszereztem a munkácsi egyetemen a felsőfokú végzettséget is.
– Más szakma akkor meg sem fordult a fejében?
– A férjem és az édesanyja a koronavírus-járvány kirobbanásáig lakodalmakon szolgált fel. Rendszeresen besegítettem nekik én is hétvégente, jól ment, de számomra a gyerekek nevelése az igazi hivatás. Soha nem jutott olyan eszembe, hogy váltsak, amíg ki nem tört a háború. Azóta minden megváltozott. Jó ideig a menekülteket kellett ellátni, főztünk rájuk, takarítottunk utánuk, feszült időszak volt, és akkor valóban átfutott az agyamon, hogy megéri-e? Imádom a kicsiket, csak őértük csinálom. De most már annyi más egyéb gond van, a körülmények annyira megnehezítik az egészet, és az emberek is annyira feszültek, hogy néha már azzal viccelődöm, hogy legszívesebben egy könyvtárban dolgoznék (nevet – a szerk.). Sokan bele sem gondolnak abba, hogy mennyire nehéz egy huszonkét fős vegyes csoporttal, amikor figyelni kell a 2-3 évesekre, és foglalkozni kell az 5-6 évesekkel is.
– A gyermekei a nyomdokaiba lépnek?
– A nagyobbik lányom angol és ukrán szakon tanul a főiskolán. Cintia a tolmács magiszteri képzést szeretné elvégezni. A kicsi lány Magyarországon van, focizik és edzőnek tanul. Henrietta kiskorától eltántoríthatatlan a sporttól. Örülök, hogy mindketten megállják a helyüket, nagyon büszke vagyok rájuk.
– Jut ideje kikapcsolódásra?
– A család jelenti számomra a pihenést. Ha van időm, elmegyek a szüleimhez Zápszonyba. De leginkább a ház körüli teendők kötnek le. Nagyon szeretek sütni-főzni, új recepteket kipróbálni. A vasárnapom ezzel telik, így „pihenek”. Korábban szívesen kirándultunk, de a jelenlegi helyzett miatt most nem tudunk sehová menni. Ha akad egy kis szabadidőm, azt is a munkával töltöm, elkezdek előre keresgélni, hogy mivel tudnám majd színesíteni az óvodai programot, és olykor ebbe úgy belemerülök, hogy észre sem veszem, mennyire elszállt az idő.
– Mivel lehet megbántani?
– Könnyen szót értek az emberekkel, nem keresem a konfliktusokat. Viszont meglehetősen érzékeny vagyok. Rosszul esik, ha minden tőlem telhetőt megteszek, és mégsem értékelik. De nem vagyok haragtartó, inkább kisírom magam, aztán minden megy tovább. Ha látom, hogy a gyerekek boldogok, akkor én is felragyogok, és semmi más nem számít.
– Mit szeretne mindenképp megtanítani a gyerekeknek?
– A szeretet, a jóság, a figyelem fontosságát. Hogy szeressék a szüleiket, legyenek kitartóak, ne idegeskedjenek feleslegesen. Ezeket a saját gyerekeimnek is megpróbáltam átadni, arra neveltem őket, hogy mindennek a jó oldalát nézzék. A pozitív gondolatok életmentőek, főleg ilyen időszakban.
– Milyen tanulságot vont le az életből?
– Naiv vagyok és sok a rosszakaró. Mindig is igyekeztem odafigyelni másokra, próbálom finomabban megfogalmazni a mondanivalómat, úgy, hogy ne bántsak meg senkit, de mostanában úgy érzem, ez már egyre fárasztóbb, mert az emberek nem így viszonyulnak egymáshoz. Mindenki feszült. Megváltozott a világ, az emberek is. Sok mindenkiben megbíztam, aztán kiderült, nem olyan ember, mint amilyennek hittem. De nem bántam meg semmit, semmit sem csinálnék másképp.
– Kedvenc mondás?
– Sosem volt még úgy, hogy ne lett volna valahogy. Nagyon beleélem magam a dolgokba, de amikor elkeseredek, akkor a férjem biztat, hogy majd lesz valahogy… Az öcsém halálakor is ő öntött belém lelket, meg a kislányok vidítottak fel, a szüleimet is ők vigasztalták.
– Ha bármit kívánhatna, mi lenne az?
– Béke. A legjobbat a gyermekeimnek, a családomnak.
Kedvencek: étel: sült krumpli ital: kávé, narancslé állat: macska szín: fekete, fehér növény: sárga rózsa gyümölcs: szőlő évszak: nyár napszak: este zene: modern könyv: Benedek Elek meséi erényének tartott tulajdonsága: őszinte negatív vonása: hiszékeny
Folyamatosan frissülő háborús hírfolyamunkat ITT találja.
