Nagy Kamilla: „…akkor vagyok nyugodt, amikor tudom, a munka el van végezve”

Fiatalon került a Gálocsi Elemi Iskola élére, ám határozottsága és problémamegoldó képessége kisegítette a kezdeti nehézségekben. Munkája mellett férjével családi vállalkozást üzemeltet, emellett a kisfiával is igyekszik minőségi időt tölteni. Nem szereti halogatni a teendőket. Vallja, a gyermeket nevelni kell, és fontos, hogy világos határok legyenek, amelyek segítik a fejlődését. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának mai vendége Nagy Kamilla, a Gálocsi Elemi Iskola igazgatónője.

Bujdosó Ivett

– Kanyargós út vezetett az intézményvezetői pozícióig.

– Történelem és nemzetközi kapcsolatok szakon végeztem az Ungvári Nemzeti Egyetem Ukrán–Magyar Oktatási-Tudományos Intézetében. Még ötödévesen munkába álltam az Ungvári Drugeth Gimnáziumban, napközis nevelőként tevékenykedtem. Ezután rövid szünet következett a pályámon, férjhez mentem és külföldre költöztünk. Nem bizonyult a legjobb döntésnek, ugyanis visszavágytunk a szülőföldünkre, ezért hamar hazajöttünk. A szülőfalumban, Bátfán nyitottunk vállalkozást, majd időközben gyermekünk született. A kisfiunkkal való otthonlét közben helyettes óvodapedagógus állást ajánlottak a sislóci óvodában, amit örömmel elfogadtam, ugyanis rettentően hiányzott a közösség. A szerződésem lejártát követően Gálocsban kaptam óvónői munkát. Néhány hónappal később felszabadult az intézményvezetői pozíció, amit boldogan elvállaltam.

– Nehéz volt fiatalon egy egész intézmény élére állni?

– Az, hogy vezető legyek, vonzó volt számomra. Éreztem, hogy képes leszek arra, hogy irányítsam az intézmény munkáját. Voltak és vannak nehézségek, hiszen nem rendelkeztem ez irányú tapasztalattal, ám szeretem a kihívásokat, a feladatokat. Kevés időm volt a felkészülésre, ám hamar belerázódtam. Sokat kellett tanulnom, gyakran a saját hibáimból, és szükség volt arra is, hogy gyorsan alkalmazkodjak a különböző helyzetekhez. Úgy vélem, az intézményvezetés fiatalon nagy felelősség, ám úgy érzem, hogy sikerül helytállnom, és azóta is folyamatosan tanulok és fejlődök ezen a területen.

– Elfogadták a kollégák?

– Igen, úgy érzem, hogy elfogadtak. Igyekszem mindent megbeszélni velük, hiszen fontos, hogy egyetértés legyen a kollektívában, egységes álláspontot képviseljünk a közös célok elérése érdekében. Határozott a személyiségem, ennek ellenére nem kenyerem a parancsolgatás. Még az elején megfogalmaztam az elvárásaimat, ám azt is megbeszéltük, hogy a tantestületben mindig számíthatnak rám, és nyitott vagyok a véleményükre. Számomra fontos, hogy a csapat minden tagja érezze, hogy értékes része a munkának, és hogy van beleszólásuk a döntésekbe.

– Nem hiányzik a gyerekekkel való foglalkozás?

– Jól érzem magam a jelenlegi helyemen, úgy érzem, ez az én utam. Megtaláltam azt a környezetet, ahol kamatoztathatom a képességeimet, és ahol valóban értéket tudok teremteni. Emellett a nevelői munkámmal sem hagytam fel teljes mértékben, ugyanis félállásban óvónő vagyok, így a kicsikkel való kapcsolatom is megmaradt. Most már kikapcsolódásnak érzem a munkám e részét, felüdülés délutánonként velük foglalkozni.

– Emellett a vállalkozásukkal sem hagytak fel.

– Őszintén szólva mindig is vágytam arra, hogy részt vegyek valami új, hasznos dolog felépítésében, sikerre vitelében. A családom mindig támogatta az ötleteimet, és édesapám kezdeményezésére az álom közös vállalkozás formájában vált valósággá. Vegyesboltot üzemeltetünk Bátfán, zömében építőipari termékeket árusítunk, de élelmiszer is megtalálható nálunk a mindennapi szükségletek kielégítésére. Korábban több időm volt segíteni a vállalkozásunk előrehaladását, ám jelenleg leginkább a férjem foglalkozik ezzel.

– Gyermekként mi szeretett volna lenni?

– Többségében tanítónéninek képzeltem el magamat, ám mindig volt valami aktuális szakma, ami vonzott. Megfordult a fejemben, hogy édesanyám nyomdokait követve orvosnő leszek, ám minél idősebb lettem, annál inkább világossá vált számomra e szakma nehézsége és keménysége. Így maradtam az eredeti tervemnél, a pedagógusi pályánál.

– Meséljen a családjáról.

– A férjemmel, Attilával 2015-ben ismerkedtünk meg az egyik közös ismerősünk születésnapján. Kitartó udvarlást követően beadtam a derekamat, majd négy év együttjárás után összeházasodtunk. 2020-ban megszületett a kisfiunk, Kristóf. Szeretjük a közös családi programokat, ám a jelenlegi helyzetben sajnos kevesebbet tudunk kimozdulni.

– Szigorú édesanya?

– Igen, és gyanítom, hogy ez a szakmámból kifolyólag erősödött fel bennem. Úgy vélem, a gyermeket nevelni kell, és fontos, hogy világos határok legyenek, amelyek segítik a fejlődését.

– Törekszik a tökéletességre?

– Viszonylag szigorú neveltetésben részesültem, amit nem is bánok. Ennek eredményeként alakulhatott ki bennem a legjobbra való törekvés. Gyermekként, majd felnőttként is próbálom a maximumot kihozni magamból, a helyzetből és lehetőségeim szerint a körülöttem lévőkből is.

– Tudja leplezni az érzéseit?

– Megtanultam, hogyan legyek elfogadó és toleráns, hiszen a pozícióm ezt megköveteli. Az érzelmek kontrollálása fontos része a munkámnak, hiszen mindig higgadtan és objektíven kell döntéseket hoznom, még akkor is, ha belül erősebb érzelmek kavarognak.

– Ki ismeri önt a legjobban?

– Bizton állíthatom, hogy a férjem. Úgy vélem, más-más kapcsolatot tart fenn az ember a szüleivel, a barátaival, és egészen másat a házastársával. Attilával lelkitársak vagyunk, mindig meghallgat, támogat.

– Felkészül az ön előtt álló feladatokra?

– Nem szeretek csalódni, pláne magamban, így mindenre igyekszem a lehető legjobb tudásom szerint felkészülni. Ám végtelenül el tudok keseredni, amennyiben ez sem elég a sikerhez. Szerencsésnek mondhatom magamat, hiszen a családom – a férjem és a szüleim egyaránt – mindig felvidít, biztatnak és erőt adnak a folytatáshoz.

– Mivel lehet feldühíteni?

– A lustasággal és a munkakerüléssel. Nem szeretem halogatni a teendőket, akkor vagyok nyugodt, amikor tudom, a munka el van végezve. Bevallom, én néha talán „túlpörgök”, emiatt mások felé is magas elvárásokat állítok, ám elfogadom azt is, ha valaki a saját tempójában halad, de igyekszik elvégezni a rá bízott feladatokat.

– Mik a céljai?

– A férjemmel aktívan részt veszünk a helyi református gyülekezet programjainak szervezésében, így mindenképp célom tovább építeni a közösséget. Emellett az intézmény továbbfejlesztését is tervezem, amint az lehetséges lesz. Nagy álmom egy bölcsődei csoport létrehozása, ahová egyéves kortól jöhetnének a csöppségek.