Kisgyermek korom óta szerettem a kalandokat, a szabad ég alatt való éjszakázást. Főleg, ha az estét a juhászok szállásán tölthettem. Valahogy sosem gondolkodtam azon, hogy akár komolyabb probléma is történhet éjjel. Előfordulhatott volna medvetámadás, vagy ami még rosszabb, pusztító erejű vihar, ami ellen igen nehéz védekezni.
Stók Lajos
Abban az időben, amikor nyolc-kilenc éves voltam, a szülők bátrabban engedték gyerekeiket ilyen kalandokra. Persze nem akárkihez, csak az általuk jól ismert főjuhászhoz. Apukámnak volt egy juhász ismerőse, aki valaha igen jó barátságban volt az apai nagyapámmal. Az akkoriban általunk már öregembernek tartott főjuhászt, Pál Gyulának hívták. Néhány utcabéli gyerek – köztük én is – kijárt Gyula bácsi tanyájára, annál is inkább mivel az unokájával, aki szintén utcabéli volt, jó barátságban voltunk. Gyula bácsi annyira szerette a gyerekeket, hogy szinte ragyogott a szeme, mikor beállítottunk hozzá. Általában a napi menü juhtejes tokány (puliszka) volt, de jókedvében az öreg gyakran csinált nekünk kakaós, tejes tokányt. Ha éjszakára is ottmaradtunk, ami persze csak hétvégeken fordult elő, akkor az esti vacsora juhtúrós tokány volt, bőven megrakva sült szalonnával. Az ilyen eledelt az öreg mindig egy tálban rakta ki az asztalra. Azt mi körül ültük, mindenkinek villa volt a kezében, és úgy ettünk. Lelki szemeimmel sokszor látom az öreg mosolygós arcát, milyen boldog tudott lenni, látván a felnövekvő új nemzedék jóízű táplálkozását. De ahogy telnek az évek, és minden csak emlék marad, mi is felcseperedtünk, és ki-ki hova, szétszéledtünk a világban. Gyula bácsi, azóta már a Teremtőnk nyáját legelteti, de én – különösen napjainkban, már túl a hatvanan, sokszor gondolok rá, és azokra a boldog gyermekévekre.
A juhászokkal sosem szakítottam meg a kapcsolatot. Amikor a járási vadászegyesületnél dolgoztam, már hivatalból is sokszor felkerestem a területemhez tartozó tanyákat, és megpróbáltam a juhászokat jobb belátásra bírni, hogy az erdőben való legeltetést ne gyakorolják. Kisebb-nagyobb eredménnyel ez sikerült is, de azért gyakran rajtakaptam némelyiküket, hogy az erdőben legeltetnek. Ilyenkor kiszabtam a bírságot, egy nagydarab juhsajtot vagy ordát. Mivel nem akartam rosszban lenni egyikükkel sem, ez a bírság éppen elég figyelmeztetés volt a számukra. A legtöbben meg is értették, de volt egy Motrja nevű főjuhász, akinek a keresztnevét sosem tudtam meg, igaz nem is igen érdekelt. Ez a Motrja, egy olyan minden hájjal megkent fickó volt, hogy számára kilátásba helyeztem egy komolyabb büntetést, amennyiben figyelmeztetésem ellenére még egyszer az erdőben találom a juhait. Filmbe illő volt, ahogy tudott siránkozni. Ilyenkor mindent elmondott, hogy ő milyen szegény, meg a juhoknak nincs hol legelni, ő meg a tej után kapja a fizetését, ami semmire sem elég. Egyszóval, mindenkit hülyének nézett, csak magát okosnak.
Történt egyszer, hogy a Motrja tanyája a Grengyes-hegy mögé, a szilvásba került. Ez a terület egy igen szép füves-lankás, kitűnő legelő hely volt. Hátrányt csak az jelentett, hogy a terület a nagyerdő mellett húzódott és éjjelenként jobban oda kellett figyelni a ragadozókra. Közülük is a farkasokra. Akárhányszor mentem arra, mindig a siránkozását hallottam: fővadász úr, segítsen rajtunk, mert a farkas minden juhunkat el fogja lopni! – kesergett ruszinul, s közben olyan nevetséges képet vágott, hogy rám jött a röhögés, és mondtam neki, inkább őt kellene, hogy elvigye a farkas. Mindezt azért is jogosnak éreztem mondani, mert hallottam olyan esetről, hogy, ha nem is volt farkastámadás, két-három fiatal bárányt az ordas kontójára írt. Persze ennek sosem jártam utána, mert nem volt feladatom. Viszont a gazdák, akiknek a juhait legeltette, nagyon gyanakodtak rá.
Egyszer aztán egy szép napon, az 1990-es év közepe táján, a Motrja tanyája felé vezetett az utam. Úgy döntöttem, benézek hozzá. Érkezésemre két nagy juhászkutya, és egy szép bernáthegyi tört elő a fák közül, és komoly támadást intéztek irányomban. A vállamról lefordítottam a szolgálati fegyveremet, és a levegőbe lőttem, mire Motrja elsápadt ábrázattal lépett ki a traktor utánfutójából összetákolt bódéból.
– Nagyon megijedtem – mondta elsápadt arccal. – Látja? Ezt a komondort nemrég vásároltam nagy pénzért, hogy megvédjen a ragadozóktól. Most próbáljon idejönni a farkas, ha mer, most már a maguk segítségére sem tartok igényt, ez a hatalmas bernáthegyi megteszi a magáét – jelentette ki nagyképűen, már-már hencegve.
– Mióta laksz ebben a luxus bódéban – kérdeztem tőle. – Nemrég vettem –válaszolta –, mert tudja, az én egészségem nekem drágább mindennél, már nem tudok kalibában aludni.
– Mindig jajgatsz, hogy nincs pénzed, aztán házat vásárolsz magadnak – mondtam neki tréfásan. Elmondtam neki, hogy a bernáthegyi nem farkas ellen van, de majd meglátja, ha eljön az ideje. Kicsit még beszélgettünk erről-arról, aztán mentem a dolgomra.
Az eset után vagy két hétre, épp jöttem haza a munkából, és a piactéren az autóbuszból szálltam ki, mikor észrevettem Motrját. Valószínűleg heti bevásárláson járt a juhászoknak. Ő is észrevett, és hatalmas üvöltésszerű kiáltással jelezte, hogy igen szeretne velem beszélni. A piactéren lévők azonnal irányunkba fordultak, hogy vajon miért üvölt ez az ember. Ahogy közeledett hozzám, egyfolytában ismételgette: (páneaxatnéku- páne – axatnéku) Vadász úr – vadász úr! De régen szeretnék magával beszélni.
– Mi a baj, Motrja!? –kérdeztem tőle. – Talán ég valahol valami, vagy miért kiabálsz, hogy az emberek nem tudják kitalálni, mi lehet a baj?
– Nagy bajban vagyok – mondja. – A napokban egy esős éjszakán, a farkas tizenöt juhomat kapta el, és azóta is a környéken ólálkodik – panaszkodott.
– Mi van a te híres bernáthegyi kutyáddal? – kérdeztem.
– Jaj, ne is kérdezze! – folytatta. – Mikor a farkas megjelent, a kutya megérezte a szagát, úgy ment be a fabódéba, hogy a túloldalán majdnem kiütötte a deszkát. Azóta, ha teheti, állandóan a bódéban ül.
Utánajártam a dolgoknak a juhászoknál, és ők is tanúsították, hogy csakugyan farkastámadás történt.
Ők maguk jártak a helyszínen, és megtalálták a nyomokat, nem egy, hanem több is volt a bestiákból.
Másnap a munkahelyemen jelentettem az esetet, és beírtam a naplóba, hogy a szombat és a vasárnap éjszakát néhány társammal fogom tölteni a juhkosárnál farkaslesen. Szombatra azért mégiscsak úgy döntöttem, először felderítem a terepet, és csak azután viszek társakat, ha szükséges. Az ilyen akcióknál általában nagyon meg kell válogatni a társakat, mert előfordulhat olyan eset is, hogy az a bizonyos illető, akit farkaslesre viszel, összetéveszti a farkast, mondjuk egy szép őzbakkal… Szombaton már délben kinn voltam a juhkosárnál, ahol Motrja szívélyesen fogadott. Montam neki, hogy lerakom a felszerelésemet, és nyomozni megyek, majd csak estefelé térek vissza. Már néhány éjszakája a farkasok nem zaklatták a juhászokat, tehát messziről járnak – gondoltam magamban – és csak alkalmasint törnek rá erre a kosárra. Biztos voltam abban is, hogy a határ túloldalán, a románoknál szintén vannak juhok, és ők gyakran engedik a legeltetést a két határ közötti biztonsági sávban. Nyaranta tehát a ragadozóknak volt miből válogatniuk, ez a vadállományon is meglátszott.
Csak egy szál ingben indultam útnak, és töltényt is csak néhány darabot vettem magamhoz, hogy a patrontáska ne szorítsa a derekamat. A hátizsákba viszont víz helyett egy kis fröccsöt tettem, ami ilyen nagy melegben jobban enyhíti a szomjúságot. Ezt anyai nagyapámtól tanultam, és tökéletesen igaz. A kis Técsi-völgyben indultam meg fölfele déli irányban, majd elérve a kis Szél-hegyet, balra fordultam keletnek. Az volt a szándékom, hogy végig a nagyerdő-szélben, az erdei utakat nyomozzam. A régi rakodónál farkasnyomokat találtam. Három, vagy négy egyed lehetett, de pontosan nem tudtam megállapítani, mivel elég régiek voltak. Mikor elértem az államhatárhoz, nyugati irányba fordultam, és az volt a tervem, hogy a drótkerítés, innenső oldalán végigmegyek a nagy Szél-hegy alatt, majd a Fekete-hegy alatt Grenygyes-élen visszatérek a juhkosárhoz.
Visszatérve a juhszálásra, már este hét óra körül volt az idő, ami nyáron nem késő. Arra a következtetésre jutottam, hogy a farkasok nem tartózkodnak a közelben, valahonnan a romániai kőhátról törnek be a környékünkre néha –néha, mivel őket a gyilkolás is, nem csak az éhség motiválja. Ezt Motrjának is elmagyaráztam, mondtam neki, hogy az ősz folyamán néhányszor ki fogok látogatni hozzá, de most nem látom értelmét, hogy nagyobb csapatot mozgósítsak a semmiért. De, ha már itt vagyok, hát megnyugtatásként kiülök oda, ahol a nyomokat találtam, hátha sikerül valamit elejtenem.
A juhászok éppen fejtek, a főjuhász úr meg vacsorát készített, de csak kettőnkre.
– Hallod-e, a többi juhász nem éhes? Ők fejés után nem akarnak enni? – kérdeztem a ravasz ruszint.
– Nálunk úgy van, hogy mindenki a saját főztjén él. A hozzávalók közösek, de a főzést mindenki maga csinálja – válaszolta. Nemsokára készen lett a finom juhtúrós tokány füstölt szalonnával, és mi nekiláttunk a falatozásnak. Evés előtt Motrja egy nagypohár főzött pálinkát töltött, ez is ritkán fordult elő, evés közben még egyet, úgyhogy lassan kezdtem arra gondolni, hogy mivel már rég aludtam kalibában, jobb lenne talán megpróbálni, ahelyett hogy az erdőn kínozzam magam. Tudtam, hogy Motrja evés után kitölti a harmadik pohárral is, mivel náluk ez a szokás, egyet vagy hármat illik inni. Végkép úgy döntöttem, hogy a kalibában alszom. Közöltem Motrjával a szándékomat, amit ő a szent istennek nem akart engedni, mondván a kunyhóban van annyi hely, hogy négyen is elférünk. Két perc alatt megnyugtattam, hogy én nem azért alszom a kalibában, mert nekem nincs hol aludnom, hanem azért, hogy az ilyen alkalmakkor élvezzem a tűz pattogását, és hallgassam az erdei madarak énekét, amíg el nem némulnak éjszakára.
A három juhász a juhkosarat körbevéve aludtak, hogy ily módon is óvják a jószágot. Leheveredtem a friss szénára terített gyapjútakaróra, és bámultam a pattogó tűzbe. Ebben a tűzben benne volt őseink múltja, keserűsége, boldogsága és az egész életük. Nem tudom meddig bámultam így a lángokat, hallgatva az erdei madarak csicsergését, élvezve az augusztus eleji meleg, de egyre hűvösödő estét, csak azt tudom, hogy álmodtam. Álmomban ismét gyermek voltam, vidám, boldog, megelégedett, és Gyula bácsi finom kakaós, kukoricalisztből készült tokányát ettük a barátaimmal, akik közül, azóta sajnos már sokan nincsenek közöttünk. Evés után együtt szaladtunk bele a semmibe, talán a boldogságunkba.
Azóta nincs már olyan juhkosár. Ez a nagy „civilizáció” azt is elvette tőlünk, meg még sok minden mást. Talán unokáinknak sem fogjuk tudni megmutatni, milyen is volt az az élet.
Fotó: MTI, Veres Nándor
