…nem tudja a részeg,
ha kedvét pezsgőbe öli,
hogy iszonyodó kis szegények
üres levesét hörpöli.
(Ős patkány terjeszt kórt)
József Attila e sorokat 1937 januárjában vetette papírra. Írhatta volna manapság is…
Mondhatnánk: 97 év alatt a társadalmi viszonyok, az emberi kapzsiság, az erőszak, a mohóság, a szellemi, lelki, anyagi kizsákmányolás vonatkozásában nem változott semmi. Esetleg a módszerek finomodtak, a kegyetlenség még pusztítóbb, a gyűlölet még rafináltabb lett. S ez a folyamat Babilon felemelkedése és pusztulása, a római birodalom tündöklése és bukása óta tart.
Nagyhatalmak születtek és zuhantak a semmibe. Ami állandó maradt az a hatalom és a pénz bűvölete.
„S mégis bizom. Könnyezve intlek,
szép jövőnk, ne légy ily sivár!…
Bizom, hisz mint elődeinket,
karóba nem húznak ma már.”
Keserű megfogalmazása ez a „csak azért is remény” szorító állapotának. Főként akkor, ha hozzáteszem, hogy József Attila ugyanazon év decemberében – máig nem teljesen tisztázott körülmények között – a balatonszárszói vasútállomáson életét vesztette.
Nem bírta tovább? Feladta? Így akart üzenni a jövőnek? Vagy mégis szerencsétlen baleset áldozata lett?
Lehet abban valamennyi igazság, hogy minden tettünkkel építjük, vagy romboljuk, de mindenképpen alakítjuk a jövőt. Olyan időket élünk, amikor a világ újra a bizonytalanság korába jutott. Ilyenkor nehéz minden döntés, még a legjelentéktelenebbnek tűnő is. Ilyenkor még annak is súlya van, amit nem mondunk ki, s lehet bűnpártolás a hallgatás.
Mostanság a tetteket nem véghezviszik, hanem elhárítják, jobb esetben elodázzák. Mindenki kivár. Ki azért marad tétlen, mert tanácstalan, mások egyszerűen félnek.
„Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,
de ágyban végzem, néha ezt remélem.
Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Éltem – és ebbe más is belehalt már.
(Kész a leltár)
Bizony eljött az ideje a leltározásnak. Vegyük számba, mi a teendő összekuszált valóságunkban, s mentsük mindazt a jót, amit még lehet.
Ahogy lehet.
