„A hit mellett a föld a másik nagy megtartó erő”│KISZó-háttér

Az ungtarnóci református gyülekezet mindennapjai

Ungtarnócon mindent megtesznek annak érdekében, hogy hitében megerősödve fennmaradjon a helyi közösség. Senkinek sem engedik el a kezét, az itthon maradtakat igyekeznek összetartani, a Szentírás által erősíteni, de a távol lévők sem maradnak ki ebből, ők online csatlakozhatnak az igei alkalmakhoz. A közösségnek fontos az Istennel és az egymással való találkozás is. A helyi lelkipásztor elmondása szerint annak ellenére, hogy egy kis lélekszámú gyülekezetről van szó, törekvés, alázat és komoly tervek jellemzik az ungtarnóci református híveket.

Varga Brigitta

Az Ungvártól mintegy nyolc kilométerre fekvő település református egyházközségét 1619-ben említik először az írásos források, melyekből kiderül, hogy a helyi lelkész Darmán, Botfalván, Lakárdon, Traskon és Koncházán élő híveket is szolgálta. A XV. században épült fel – csúcsíves stílusban – a község első kőtemploma, mely a hitújítás korában protestánssá lett, 1619-ben pedig már református anyaegyház működött a faluban. 1826-ban Ungtarnóc elveszítette parókiális szerepét, maga is leányegyházzá vált, és csak kilenc évvel később kapta vissza önállóságát. Középkori temploma időközben elpusztult, jelenlegi szentegyházát 1830-ban kezdték el építeni, a munkálatok egészen 1875-ig tartottak. A templomnak 1905-ig két harangja is volt. A kisebbik még 1625-ben készült. 1905-ben a régi harangokat eladták a harangöntőnek, helyükbe két újat vásároltak. Mindkettőt Egry Ferenc öntötte Kisgejőcön. Az idők során többször is felújították az Isten hajlékát: 1976-ban, majd 2010-ben újrafestették, 2013-ban a palával fedett tetőt bádogra cserélték, 2017-ben külső falai terméskővel lettek kirakva. 2005-ben – saját erőforrásaik felhasználásával – bevezették a fűtést a templomba és a gyülekezeti házba, harangjaikat pedig villamosították, ami nem zárja ki a kézi erővel történő használatot sem.

Az egyházközség 1999-ben, romos állapotban kapta vissza egykori parókiáját, melyet végül le kellett bontaniuk. Ugyanebben az évben került vissza tulajdonukba az eredetileg egyházi iskolának épült, később államosított oktatási intézmény, melyet önerőből felújítottak és gyülekezeti házat alakítottak ki benne.

Ez az épület ma az istentiszteletek kivételével minden más egyházi rendezvénynek otthont ad, de egy kisebb kiállítótermet is berendeztek benne.

– Nagyon értékes klenódiumokkal rendelkezünk, köztük egy, a XVII. század elejéről származó, aranyozott ezüst hólyagos pohárral, egy hasonló korú díszes ikerserleggel, egy 1642-ből származó, aranyozott ezüst kenyérosztó tállal, illetve egy hasonló célra használt, XVIII. századi ezüstedénnyel, továbbá egy, az 1900-as évek elején készült, vésett ezüstserleggel – avatott be Péntek Zoltán, aki 15 éve a gyülekezet gondnoka.

A hívek az elmúlt évek nehézségei ellenére is kitartóak, komoly terveik vannak. Szükségesnek látják a templom belső falainak és karzatának, valamint a torony felújítását.

– Élni akaró, nagyon aktív egyházközség a miénk, mely minden dicséretet megérdemel – jelentette ki Héder János, aki 21 éve szolgál az ungtarnóci gyülekezetben, emellett az ungvári református gyülekezet lelkipásztora, valamint 2007-től a Kárpátaljai Református Egyházkerület főjegyzői tisztségét is betölti. – A gyülekezet teljes létszáma 79 fő, ebből 66-an fizetnek egyházfenntartói járulékot. Az egyházközség nemcsak az Ungtarnócon élő, hanem a sislóci reformátusokat is magába foglalja. A reformátusok mellett, jelentős számban, római katolikusok és görögkatolikusok is lakják a falut, akik felekezetük sislóci templomaiban vesznek részt a miséken, illetve a szent liturgiákon.

Az elvándorlás szele bennünket is elért. Tizennyolc tagunk tartózkodik külföldön.

A távolabb élők nagy örömére online is közvetítjük alkalmainkat. Ezt még a koronavírus-járvány idején kezdtük el, s azóta is végezzük, mert van igény rá. Sajnos már olyan is volt, hogy egy temetést kellett rögzítenünk, mert egyik testvérünk csak így vehetett részt édesapja temetésén.

A tiszteletes hozzátette, egy vasárnapi istentiszteleten átlagosan 15-20 fő van. Ilyenkor a kántori szolgálatot Némethy Edit gálocsi lakos végzi, hétköznapi alkalmakon pedig a tiszteletes vezeti az éneket. Hittanórára jelenleg 8 gyerek jár. Velük – kis és nagy csoportra osztva – Béres Beáta foglalkozik. Konfirmáció három éve nem volt a gyülekezetben és várhatóan csak két év múlva lesz. A presbitérium pedig 5 főből áll.

A helyi lelkész úgy fogalmazott, nagyra becsüli e közösség erejét és szolgálatát. Kis közösség az övék, ám sok tekintetben képes felülmúlni a nagy lélekszámú, gazdag gyülekezeteket.

Elmondása szerint az egyházközség minden tagja aktív, senki sem húzza ki magát a munka alól. Tudják, mivel kevesen vannak, mindenkire szükség van.

A meglévő lehetőségeket mindig kihasználják és folyamatosan azon dolgoznak, hogy templomuk és gyülekezeti házuk szépüljön, épüljön. A koronavírus-járvány előtt havonta szerveztek valamilyen közösségi alkalmat: kiskörzeti csendesdélutánok, családi napok, kirándulások követték egymást. Ezek többsége az utóbbi években sajnos elmaradt. Héder János elárulta, az emberek vágynak a közösségi alkalmakra, az együttlétre, de a háború miatt most sokan vannak, akik ki sem mernek lépni az utcára.

– Sajnos minél tovább tart a háború, annál nagyobb lesz az aránya azoknak, akik nem fognak visszatérni. A mi feladatunk, hogy az itthon maradottakat támogassuk és megerősítsük a hitükben. Nyáron szerveztünk egy családi napot, a gyerekeket egy héten át táboroztattuk, de sokszor ezeket az alkalmakat „lopva” kell megszerveznünk. Van olyan nőtestvérünk, akinek a férje a háború kitörését követően külföldre menekült, ő azonban továbbra is itthon él. Minden év karácsonyán részt vesz a szentestei istentiszteleten, majd éjszaka vonatra ül és éjfél körül ér célba, hogy az ünnepet együtt töltse a férjével. Emlékszem, régen a kárpátaljaiak mind hazajöttek külföldről és itthon ünnepeltek, olyankor mindig megteltek a templomban a padsorok. Most viszont azok az asszonyok, akik még tartják idehaza a „frontot”, őrzik a házat, a telket, ők utaznak külföldre gyermekeikkel.

A nők arra kényszerültek, hogy átvállalják a családfenntartó szerepét, de az ő teherbírásuk sem végtelen. A családok megosztottsága nem tarthat a végtelenségig.

A gyülekezet lelkésze úgy véli, vannak még, akik vissza akarnak térni, mert tudják, ha idehaza el is adják házukat, abból az összegből külföldön nem lenne lehetőségük egy másikat vásárolni, ezért csak ideiglenesen szállnak meg valahol és a hazatérést tervezik. A hit mellett a föld a másik nagy megtartó erő.

– Mindenkit megvisel a mostani helyzet. Meglátásom szerint van ennek az egésznek egy dinamizmusa. Mikor jön a baj, előbb sokkot kap az ember, úgy véli, ha segít másokon, jótékonykodik, akkor van esélye változtatni a helyzeten. Ebben egy idő után teljesen felőrli magát, jön a kiégés, a búskomorság, ami egyszerre pihenést is jelent, majd elölről kezdődik minden.

A helyben lévőknek most küzdeniük kell a túlélésért.

Hogy az elmúlt évek történései milyen hatással lesznek majd ránk, miként formálja át jellemünket, ez csak akkor fog kiderülni, amikor beköszönt a béke. Úgy vélem, akkor fog igazán ránk szakadni ennek az egésznek a teljes lelki súlya.

Héder János elmondta, főként a középkorosztály, a munkaképes lakosság hagyta el a települést. Akik itt maradtak, azok többsége idős, akik odafigyelést, gondoskodást igényelnek. Szerencsére elmondható az is, hogy a távol lévő gyermekek azért gondoskodnak itthon maradt hozzátartozóikról, de sajnos vannak olyanok is, akikre nincs ki odafigyeljen.

– A lakosság csaknem fele a létminimum alatt él. Akármennyi adományunk lenne, mindig lenne kinek szétosztani. A rászorultság ebben a helyzetben mindenkinél jelentkezik. Együttműködünk a református szeretetszolgálattal, vannak testvérgyülekezeteink is, fogadjuk az ő adományaikat és igyekszünk mindenkit felkarolni, támogatni lehetőségeinkhez mérten.