Alig érkezünk meg Odesszába, megszólaltak a szirénák. Furcsa érzés jár át, amolyan adrenalinnal vegyült nihilizmus. A kikötővárosban, a háború kilencszáz-valahányadik napján, egyáltalán nem biztos, hogy „úgysem történik semmi”, mint az innen más világnak tűnő Ungváron. Ki vannak élezve az idegszálaim akkor is, amikor Herszon belvárosába tartunk. Megborzongok, amikor a megye egyik településén a távolból dörrenést hallok, aztán a helyiek közlik, hogy „ezek a mieink”. Nyugalmat kell erőltetnem magamra akkor is, amikor a légvédelem munkáját „élesben látom” Kijevben. Mit élhettek át ezek az emberek? Könnyáztatta poros arcot, elmélyült ráncokat, remegő kezet láttam, elfojtott dühöt, néma szenvedést, erőtlen küszködést éreztem ott, ahol jártam.
Simon Rita (Dél-Ukrajna)
Ha a háború szörnyűségei nem gyötörnék meg eléggé a frontvonalban élő embereket, még az is tetőzi a bajt, hogy az elmúlt időszakban megnőtt a családon belüli erőszakos esetek száma. A hivatalos statisztikai adatok azonban csupán a jéghegy csúcsa lehet. Számos idős ember, nő, gyermek szenved a családon belüli erőszakról (és még mi minden mástól), ám a kilátástalanság miatt hallgat.
Menekülés az erőszaktól és a rakétáktól
Tetjana Kuzminka két hónapja él a herszoni krízisközpontban. A fia többször kezet emelt rá. A helyzet odáig fajult, hogy már háromszor került kórházba miatta, legutóbb a keze is eltört. A 68 éves nyugdíjas félt hazamenni a kórházból, viszont ott sem maradhatott tovább, így került a rendőrség közreműködésével a krízisközpontba. A nő két éve temette el a férjét. Azóta változott meg minden. Mint mondja, a krízisközpontban duplán biztonságban van: a családon belüli erőszaktól is megmenekült, illetve a rakétatámadások következményeitől is.
– A 10. emeleten laktam korábban, az erkélyről láttuk a drónok röpködését. Szörnyű és ijesztő volt – magyarázza Tetjana. – A háború elején rettentően féltem, ki sem mertem menni a házból.
Most már elmerészkedem messzebb is, de bármikor bármi történhet. A minap, amikor a drónok a piacot támadták, többen is meghaltak, én is ott voltam a közelben. Épp akkor jöttem ki a bankból. Robbanást hallottam, a földre vetettem magam, iszonyatosan féltem. Akkor fogtam fel, hogy tényleg baj van, miután elszáguldottak mellettem a mentőautók. Szinte minden este támadják a várost, nem biztonságos kimenni az utcára. Nagy megkönnyebbülés számomra, hogy itt a földszinten lakhatom. Ez még akkor is jobb, ha egyelőre csak a folyosó két fala nyújt védelmet. De ha elkészül az új óvóhely, akkor majd nem kell kimennünk az épületből ahhoz, hogy bombabiztos menedékbe húzódjunk, és még nyugodtabbak leszünk a támadások idején. Csak lenne már békés az ég felettünk!
A gyerekek megsínylik a bezártságot
A Herszon megyei települések elhagyatottnak, kietlennek tűnnek. Sztepanyivkába érve csak a gyermekotthon közelében van néhány ember, akik épp segélycsomagért jöttek. Az emberek az idejük nagy részét otthon töltik, mivel az utcán nem biztonságos. Megérkezésünk előtt, már kora reggel támadás érte a települést.
Marina Novrodszka arról beszél, mennyire megviseli a gyerekeket a bezártság. A legkisebb gyermeke mindössze néhány hónapos, a középső nyolc-, a legidősebb tízéves. A gyerekek online tanulnak, de rendszeresen ellátogatnak ebbe a gyermekotthonba, mert itt legalább óvóhely is van és különböző foglalkozásokat tartanak, amit nagyon élveznek.
A kicsiknek hiányzik a tanárokkal és iskolatársaikkal való személyes találkozás. Nehezen viselik ezt az elszigeteltséget, pszichológiai támogatásra van szükségük, ami az édesanya szerint a szülőknek sem ártana jelen helyzetben.
– Jó lenne minél több foglalkozásra vinni a kicsiket, de nem biztonságos messzire menni – magyarázza az édesanya. – Csak táncórákra járunk, éppen ezért megragadunk minden lehetőséget, ami itt zajlik. Óriási érzelmi töltettel jönnek haza innen, mosolyognak és boldogok, mi pedig a férjemmel akkor válunk boldoggá, amikor ilyennek látjuk őket. A harmadik osztályos fiam még sosem volt iskolában, nem tudja, milyen padban ülni, táblára írni. Ahhoz, hogy a gyermek meg is értsen valamit abból, amit a számítógép előtt ülve tanul, magántanárt kell fogadni mellé. Már megérdeklődtem, 150-200 hrivnyába kerül egy különóra, nekünk pedig két gyermeknek kellene biztosítani. Még ha az összeg nem is okozna gondot, az igen, hogy el kell vinni mindkét gyermeket abba a városba, ahol drónok röpködnek…
Marina most azért jött, hogy gyermekruházatot, tápszert és pelenkát kérjen, mert ezek nagyon sokba kerülnek, és nincs rá pénzük. A férje dolgozik, de keveset keres.
Az államtól havi 860 hrivnyát kapnak gyermekenként. Szeretnének még tüzelőt is vásárolni, mivel csak fával tudnak fűteni. Az elektromos fűtésben nem bíznak, áramkimaradásokra számítanak. A faluban alapvető élelmiszerek és gyógyszer kapható, de ahhoz, hogy ruházatot vagy bármi egyebet vegyenek, már messzebb kell utazniuk. A harmincéves nő könnyek között jegyezte meg, hogy a játszótérre sem mernek kimenni, mert veszélyes ott tartózkodni.
A segélyek nélkül nem tudják, mihez kezdenének
Tetjana Komarnicka az egyéves kisfiával az ölében mesél arról, hogy korábban rehabilitológusként dolgozott Herszonban, és szívesen vissza is állna munkába, ha lenne bölcsőde, lenne kire hagyni a gyermekét. Jó lenne legalább félállásban dolgozni, hogy bepótoljon a családi kasszába, mert a férje határőri fizetéséből nehéz megélni.
– A gyermeknek nem vehetünk akármilyen minőségű ételt, szeretnénk, hogy egészséges legyen, megfelelő tápértékű ételeket fogyasszon, ezért jóval többe kerül a bevásárlás.
Ha tavasszal még nagyjából 2000 hrivnyából megoldottam egy bevásárlást, most már ugyanazokért a termékekért 3000 hrivnyát kell kiadnom az infláció miatt.
Ezért is jövök segélyadományért, amikor csak lehet, mert az élelmiszer és a pelenka gyorsan fogy. A szüleim, amikor még egészségesek voltak, sokat segítettek: tehenet, csirkét tartottak, tejjel, tojással láttak el minket. Most ezt mind meg kell venni drága pénzen – mondja a 27 éves sztepanyivkai nő. Azt, hogy nem terveznek elköltözni a Herszon megyei településről, jól mutatja, hogy nemrég a megspórolt pénzükből vettek egy házat, és most azt újítgatják.
A háromgyerekes Valentina Butrij nem tudja, mihez kezdenének a segélyek nélkül. Könnybe lábadt szemmel idézi fel a megszállás alatti és utáni körülményeket, amikor bújtatták a gyermekeket, nehogy elvigyék tőlük.
„Az emberek eleget szenvedtek már, itt mi megéreztük, mi is az az igazi háború” – mondja könnyeit visszafojtva, elkomorodott arccal.
Az egyedüli „kikapcsolódás”, hogy a faluban működő segélypontba járnak gyermekfoglalkozásokra. Ott legalább biztonságban is vannak. A férje munkanélküli, csak alkalmi munkái vannak. Napról napra élnek. Herszonba nem mernek bemenni munkát keresni, mert ott még veszélyesebb. Amint szólnak, hogy érkezett segély, azonnal mennek élelmiszerért, pelenkáért, ruhaneműért. Korábban kaptak már takarókat, fűtőtestet is.
„Nem akarunk innen elmenni, itthagyni a házunkat. Nincs is hová mennünk, senkinek sem kellünk…” – vélekedik Valentina.
Hasonlóan kiszolgáltatott helyzetben van a 30 éves Katerina Miscsuk, aki szintén három gyermeket nevel Sztepanyivkában. A férjének alkalmi munkái vannak, stabilitásról szó sincs, alig akad munkalehetőség a környéken.
„Ma dolgozik, keres egy kis pénzt, aztán egy hónapig otthon ül” – jellemzi a fiatal nő a férje helyzetét.
Arra a kérdésre, hogy mire számítanak a jövőben, azt válaszolta, nagyon fél attól, hogy újabb rakétatámadások érik a települést, és fogalma sincs, három gyerekkel mihez kezdhetnének. Éjjel-nappal hallják a tüzérséget, nagyon ijesztő, a gyerekek érdekében jó lenne elköltözni, de nem tudják, hová mehetnének, és az új helyen ki segítene nekik, illetve milyen lehetőségeik lennének. „Itt legalább, ha veszélyes is, de kapunk segítséget, van kire számítani.” – néz hálálkodva a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet mellettem álló munkatársára, és összekulcsolt kezével egyértelmű jelzést ad.
Menekültsors – idegenként a saját országodban
A Herszon megyei Csornobajivkában közel 12 ezer ember élt a háború előtt, most nagyjából 6,5 ezren tartózkodnak itt. Az embereknek nagy gondot okoz a tömegközlekedés hiánya. Herszonba félnek bemenni, Mikolajivba pedig nagyjából 500 hrivnyába kerül az út, ha egyáltalán találnak valakit, aki elviszi őket. Eddig a segélyszervezetek biztosították nekik a fuvart havi pár alkalommal. Ez létfontosságú volt a számukra, mivel az egészségügyi kivizsgálásokat, illetve az ügyintézést, az adminisztratív szolgáltatásokat nyújtó központok (CNAP) hiánya miatt csak a nagyvárosokban tudják megoldani.
– Ott nincs is háború – legyint Tetjana Besszarab, amikor meghallja, hogy Kárpátaljáról érkeztem. – A 13 éves fiam már Mikolajivban is azt mondta, hogy ott nem is érződik a háború. A terület felszabadítását követően továbbra is heves harcok dúltak a környéken, szinte állandóan lőttek, ezért 8 hónapra elköltöztünk Mikolajivba. Rideg fogadtatásban részesültünk. Idegenek vagyunk ott. Munkát sem tudtunk találni, olyan albérletet kaptunk, ahol mosdó, víz sem volt. Amikor szóvátettük a hiányosságokat, azt kérdezték tőlünk, milyen körülmények kellenek nekünk? Mi áttelepültek vagyunk, elégedjünk meg azzal, ami van.
Őszintén, sírnom kell, ha arra gondolok, hogyan bántak velünk. A lakásban, amit a saját pénzünkön béreltünk, se ágy, se asztal, se szék, se tányérok, se evőeszközök nem voltak…
Az üres lakásért 5000 hrivnyát, plusz rezsiköltséget fizettünk. Matracon aludtunk. Mivel munkát sem találtunk, önkéntes központban dolgoztunk, segítettünk a katonáknak. Fájó volt tapasztalni, hogy amikor viszont nekünk kellett segíteni, akkor csalódtunk…
„Van kikért élnem.”
Úttalan utakon jutunk el a kicsivel több mint 400 fős Zahragyivkába. Adományosztás volt, az emberek dobozokat tolnak hazafelé a biciklijükön. Ezúttal 170 embernek jutott segélycsomag. A helyi segélyosztást koordináló vezetőtől megtudjuk, hogy munkahely szinte alig akad, a lakosság elsősorban mezőgazdaságból él, önellátóak. Az egyik program keretében pénzügyi támogatást adtak a mezőgazdálkodás újjáélesztésére. Az emberek ki is használták a lehetőséget, vettek palántát, műtrágyát, csirkét. A lakosság nagyobb része itt is nyugdíjas, magyarázza Tetjana Kusla. A fiatalok rég elmentek: ki külföldre, ki a háborúba.
Az ő veje és fia is a hadseregben szolgál. Amikor ezt mondja, elcsuklik a hangja. Megszorítom a kezét. „Elég volt már ebből a háborúból” – suttogja elhaló hangon.
A megindító pillanatot a 62 éves Natalija Szenik töri meg, amikor nagy lendülettel belép az épületbe és az „ügye” felől érdeklődik.
– Nem gondoltam volna, hogy idős koromra ennyi problémám lesz abból, hogy anno egy figyelmetlen ügyintéző egy „n” betűvel többet írt a munkakönyvemben szereplő vezetéknevembe – sóhajt az egyedülálló nő és beavat a részletekbe. Az egyik falugyűlésen mesélte el a problémáját, és azt, hogy a helytelen dokumentumok miatt sem nyugdíjat, sem semmilyen állami segélyt nem kaphat. Tetjana, az Ökumenikus Segélyszervezet helyi segélypontjának vezetője ajánlotta fel az ingyenes jogi szolgáltatást, amit a szervezet biztosít. Az ügy a zsitomiri bírósághoz került és pozitív elbírálásban részesült.
„Hat unokám van. Van kikért élnem. Ezt az adategyeztetéssel járó procedúrát önerőből nem tudtam volna végigcsinálni. Messze kell menni, állandóan változnak a jogszabályok, és nem is értek az ilyesmihez…” – magyarázza Natalija. A Zahradivkában élő nőnek minden bevétele a bérbeadott földrészlegéből (páj) származik. Olykor pénzben, máskor terményben fizetnek neki. Amit tud, megtermel magának a kertben, illetve csirkéket tart, és a gyerekei segítségével boldogul, de jogászra már nem futotta volna.
Egymásra utalva
Akadnak olyanok is, akik még azt a keveset is, amijük van, megosztják másokkal. Így tesz Szerhij Martenetov is, aki a feleségével él a településen.
A nyugdíjas férfi maga is rokkant, de az egyik idős, értelmi fogyatékkal élő falubelije gondozását is magára vállalta néhány éve.
A 75 éves Anatolijra korábban a szomszédok néztek rá néha, de amióta háború van, jobban oda kell figyelni arra, hogy mit csinál. A mentális betegségéből adódóan nem érti, hogy háború zajlik körülötte, nem érzékeli a veszélyt sem.
– Sokszor elkószált, még olyankor is, miközben lőttek – mondja aggodalmas hangon Szerhij. – Egyedül él és senkit sem akar közel engedni magához, csak minket tűr meg a feleségemmel. Mindennap átmegyünk hozzá, háromszor viszünk neki enni, mosunk rá, gyógyszert veszünk neki. Adományból egy használt mosógépet is vásároltunk neki. De ezen kívül még ballonos gázt, tüzelőt és élelmiszert, időnként ruhaneműt is beszerzünk neki. A 2360 hrivnyás havi nyugdíjunkból nem futja mindenre, ezért nagyon hálásak vagyunk mind az élelmiszeradományért, mind pedig a pénzbeli támogatásért, amit a segélyszervezetektől kapunk.
Hat gyermekkel menekültek el Pokrovszkból
Krivij Rihben egy nemrég áttelepült családdal találkozunk. Katerina Kobozjeva rezzenéstelen arccal mesél arról, hogyan menekültek át alig egy hónapja Pokrovszkból. Érződik, hogy a megpróbáltatások a lelkére is burkot vontak. A helyzet a Doneck területen lévő településen már tarthatatlan, életveszélyes volt. A központot állandóan támadták az oroszok, és habár ők a külvárosban éltek, mindent hallottak, meséli.
– Szörnyű volt, féltünk. A gyerekeknek állandóan mesét kapcsoltam, jó hangosan, hogy eltereljem a figyelmüket – mondja a hatgyermekes édesanya.
A legkisebb gyermekük 3 hónapos. A 2, 4 és 6 éves gyermekekkel épp a játszótéren voltak, amikor meglátogattuk őket. Ők online „járnak” óvodába, telefonon keresztül kapcsolódnak be a foglalkozásokba. A 16 éves lányuk végzős a pokrovszki középiskolában, szintén online tanul. A 18 éves fiuk az édesapjával dolgozik a pokrovszki bányászat egyik Krivij Rih-i kihelyezett fiókintézetében. Korábban a nő is a bányában dolgozott, vakolómunkás volt, ott ismerkedett meg a férjével, aki szerelőként tevékenykedett.
Akkor döntötték el, hogy evakuálnak, amikor a szomszédjukban lévő épületet is eltalálták. Minél előbb szerettek volna kijutni onnan, viszont előbb lakást és munkát kellett keresniük, hogy ne maradjanak pénz nélkül. Végül szeptember elején vették meg a vonatjegyet és költöztek át. Fellélegeztek, amikor az Ökumenikus Segélyszervezet egyik munkatársa kapcsolatba lépett velük, és felajánlotta, hogy ingyen segítenek a költöztetésben.
„Egyelőre nem tudjuk, hogyan tovább. Egyelőre csak próbálunk levegőhöz jutni, kipihenni a Pokrovszkban átélt traumákat.” –
fogalmazott a negyvenéves nő, aki csupán egy a sok közül, akinek efféle lidércnyomást kellett átélnie. A háború elején több mint 7 millió ember vált belső menekültté Ukrajnában, jelenleg 4,6 millió ember rendelkezik ilyen státusszal.
A háború nemcsak romokat hagy maga után, hanem láthatatlan sebeket is ejt az emberek lelkén. A frontvonalban élők mindennapjai a túlélésről szólnak, ahol minden döntés, minden lépés az élet és a halál közötti finom határvonalon mozog. Minden szörnyűség ellenére a remény lángja még nem hunyt ki, és belülről melengeti a háborúban edzett lelkeket.
Nézze meg kapcsolódó KISZó-videónkat is:
Folyamatosan frissülő háborús hírfolyamunkat ITT találja.
