„…ha hűségesen helytállunk, és azt tesszük, amit ránk bízott az Isten, annak meglesz a gyümölcse.” │ KISZó-interjú

„Népek háborognak, országok inognak, ha az Úr mennydörög, megretten a föld.” (Zsolt. 46,8.)

Amikor elvész a békesség, a biztonság, és helyüket a kétségbeesés, a bizonytalanság veszi át, sokan felteszik a kérdést: hol van most az Isten? Talán velünk is előfordult már ez az orosz–ukrán háború ezer napja alatt. Hisz mindennapjainkat az instabilitás, a szorongás és a félelem árnyékolja be. Számos család szakadt ketté, és az állandó stressz és nyugtalanság távolságot teremt az emberek között. Márpedig a közösségi összefogás és a kölcsönös segítségnyújtás ilyenkor létfontosságú, mert az egymásba és az Istenbe vetett hit adhat erőt a remény fenntartásához, a nehézségek elviseléséhez. Nagy szerepe van ebben a lelkipásztornak is, hisz Isten igéje által bátorítást és reményt adhat a híveknek, emlékeztetve őket arra, hogy Isten nem hagyja magára népét, még akkor sem, ha a körülmények kilátástalannak tűnnek.

Varga Brigitta

Szimkovics Tibor 2002-ben kezdte meg tanulmányait a Sárospataki Teológiai Akadémián, melyet 2007-ben fejezett be kitűnő eredménnyel. A záróvizsgák után pár nappal visszatért szülőföldjére és segédlelkészi szolgálatát a Kárpátaljai Református Egyháznál kezdte meg. A minaji és a ráti gyülekezetben kezdte el hirdetni Isten igéjét. Elmondása szerint az utóbbi évek történései nagyban formálták a minaji gyülekezet összetételét.

– Amikor elkezdtem a szolgálatot, akkor körülbelül 170 tagunk volt – emlékezett vissza a kezdetekre Szimkovics Tibor. – Mivel a környező településeken nem épültek templomok, ezért az egyik legnagyobb feladatomnak azt tekintettem, hogy felkeressem és megszólítsam a közelben élő református embereket. Ennek eredményeként a gyülekezet létszáma 240 főre duzzadt. Érdekességnek számít, hogy a

legtöbben nem helybéli lakosok, hanem ketergényiek vannak, de hozzánk tartoznak még a homokiak, a koncháziak és van néhány család, akik bár ungvári illetőségűek, de a város peremén élnek és már generációk óta a minaji templomba járnak istentiszteletre.

Az ország keleti felében 2014-ben kirobbanó háború egy visszaesést eredményezett, már akkor többen elköltöztek és azóta a demográfiai mutatók is megzuhantak. Kevés gyerek születik, évente 1-2 keresztelőnk van, míg temetés körülbelül 5-7 szokott lenni. Így van egy lassú, de biztos fogyás. Most körülbelül 180 főre tehető a gyülekezet létszáma.

– Milyen a kapcsolata a gyülekezettel?
– 17 év alatt sok változás történt. Elsősorban fiatalodott a presbitériumunk, ráadásul nagyrészük nő. A miénk tehát nem az a klasszikus, hagyományos presbitérium, én azonban ennek kifejezetten örülök. Dinamikus, tenni akaró csapattal dolgozhatom együtt. Hálás vagyok Istennek azért, hogy amit az elmúlt másfél évtizedben megterveztünk, azokat sikerült is véghezvinnünk: a parókiát, a gyülekezeti házat és a templomot is sikerült rendbe tennünk.

– A fiatalokkal mi a helyzet, hogyan lehet őket az ige közelébe terelni?
– Igyekszem mindig úgy hirdetni az igét, hogy az ne csak az idősebb korosztály számára szóljon, hanem a fiatalokat is megérintse. Jelentős részük a háború miatt most külföldön van, köztük két presbiterünk is, ezenfelül egyiküket pedig mozgósították, jelenleg egy kiképzőközpontban tartózkodik. Őket az online térben próbáljuk elérni. A YouTube-on hétről hétre közzétesszük az istentiszteletek felvételeit, aminek igencsak nagy haszna van.

Vannak olyan testvéreink, akik például Németországban vállaltak munkát, olyan környezetben vannak, ahol magyar szót alig hallanak, és ez az egyetlen kapcsolódási pontjuk a magyar közösséghez és a településhez.

Amikor lelki nehézségekkel küzdenek, előfordul, hogy megkeresnek engem valamelyik üzenetküldő alkalmazáson és megosztják velem problémáikat. Persze ezek a beszélgetések nem helyettesítik a személyes találkozásokat, de így is sikerül valamelyest lelki töltést adni azoknak, akik messze vannak most az otthonuktól. Ezenfelül nagy az aránya azoknak is, akik bár itthon vannak, de a mozgásterük jelentősen beszűkült. Így a közösségi alkalmainkon most leginkább csak nők és idősek vannak jelen.

– Milyen kihívásokkal néz szembe a gyülekezet? Mi változott a háború kitörésével?
– Az orosz–ukrán konfliktus kirobbanását követően elhatároztuk, hogy nem hagyunk fel közösségi alkalmaink megtartásával: az istentiszteletekkel, a házi bibliaórákkal, a konfirmációs képzésekkel, a hittanórákkal, mindazzal, ami egy gyülekezetet éltet és összetart. Mi is megküzdöttünk és küzdünk még ma is az áramkimaradással, a mobilizáció következményeivel. Igyekeztünk mindig mindent úgy tervezni, hogy ne maradjanak el alkalmaink, mert ezek egyfajta biztos pontok a hívek életében.

Sok minden bizonytalanná vált körülöttünk, de a gyülekezeti alkalmak, a találkozások hadd legyenek kapaszkodók az emberek életében, amelyekből erőt meríthetnek, ahol megoszthatják egymással a terheiket.

Nem mindig tudunk minden problémát megoldani, de sokszor már az is sokat segít, ha beszélünk róla és biztatjuk egymást, imádkozunk a másikért. Ezenfelül kijelenthető, hogy Kárpátalja-szerte minden református gyülekezetben felerősödött a diakónia szerepe. Van egy nagy léptékű elszegényedés. Sok idős lett magára hagyva, akik most nem tudnak ugyanúgy boldogulni, mint korábban. Sokan egyszerűen megfeledkeznek arról, hogy idehaza milyen rossz a helyzet, milyen nyugdíjakból kell megélniük az időseknek. Kell a segítségnyújtás nemcsak lelki, de fizikai értelemben is. A háború előtti időszakban évente 1-2 alkalommal osztottunk élelmiszercsomagot, ez mostanra megtriplázódott. Az őszi időszakban – mikor gyakoriak a vírusos megbetegedések – vitaminokkal segítünk, tavasszal vetőmagot osztunk.

– Érezhető a háborús fáradtság? Nagy az igény a lelki gondozásra?
– Az a tapasztalatom, hogy két nagy csoportra oszthatók az emberek. Egyik részük a megpróbáltatások miatt közelebb került az Istenhez, megszilárdult a hitük, és bár alapvetően nem könnyű a helyzetük, de megvannak a megküzdési stratégiáik. Imádságos szívvel, az igét olvasva, egymásba kapaszkodva viszik tovább a terheiket. Ezekkel az emberekkel nekem is egy kicsit könnyebb lelkészként, mert ott kölcsönös a segítség, én is számíthatok rájuk.

Sokat emlegetjük Bethlen egyik híres mondását: nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet.

Most ezt a stratégiát próbáljuk alkalmazni, hisz az élet nem állt meg, folytatni kell dolgainkat, kell, hogy legyenek terveink, céljaink. Vannak azonban, akik a tanult tehetetlenséget választották, vagyis el vannak keseredve, sok mindent feladtak, csak sopánkodnak és panaszkodnak, elfogyott a lelki erejük. Sokaknak ez a válaszreakciója az elhúzódó háborúra. Ő velük viszont már sokkal nehezebb. Én időről időre kitartásra biztatom és amiben csak tudom, támogatom őket, de szükséges, hogy bennük is meglegyen az elhatározás a változásra, hisz egy földön ülő embert nem tudok magammal húzni.

– Mit tart a legfontosabbnak?
– A Bibliában számos olyan történet olvasható, melyek arra tanítanak, hogy Istennek hatalma van megőrizni az övéit. Az elhúzódó próbatételekkel az Úr formálja az ő népét. Sokszor csak a nehézségek idején ébredünk rá arra, hogy mik a valódi értékek az életben. Luther mondta egyszer: ezek az időszakok olyanok, mint a pásztorkutyák, a fájdalom, a szenvedés visszaterel Istenhez. Ilyenkor valóban megerősödik az imaéletünk, az Istenre való odafigyelésünk. Most, a háború harmadik évében már van egyfajta szelídülés, Istenhez való visszatérés. Volt alkalmam olyan emberekkel is beszélgetni, akiknek Isten kegyelméből épségben sikerült visszatérniük a harctérről, és elmondták, hogy ott a lövészárokban tudtak először szívből imádkozni, úgy igazán Istenhez kiáltani.

Az itthon maradt asszonyok, édesanyák is most kezdenek leginkább belekapaszkodni az Isten kegyelmébe, mert látják, hogy más eszközük nincs.

Isten oltalmazó jelenlétét már nagyon sokan megtapasztalták ebben a nehéz időszakban, vonatkozik ez azokra, aki jelenleg a harctéren vannak, és azokra is, akik itthon bujdokolnak és otthonuk biztonságában őrzi őket a Jóisten.

– Miből töltekezik a lelkész? Önnek mi ad erőt a szolgálatvégzéshez?
– A lelkész is ember. Nekünk is vannak jó napjaink, amikor tapasztaljuk, hogy áldás van azon, amit végzünk, de van olyan időszak is, amikor úgy érezzük, megrekedtünk. Engem sok tekintetben nevelt az, hogy amikor Rátra költöztünk, akkor lett egy megművelhető földterületünk is. Városi lévén nem rendelkeztem sok tapasztalattal a kertészkedés terén, de megpróbálkoztunk egy kisebb veteményessel, gyümölcsös telepítésével, amit mára sikerült nagy területre bővítenünk. Amit ezáltal megtanultam, az legfőképp az, hogy

amibe időt és energiát fektetünk, az előbb vagy utóbb meghozza gyümölcsét. Ugyanez érvényes a lelkészi szolgálatra is.

Amikor látszólag nincs nagy előrelépés, megújulás, nem térnek meg tömegesen emberek vagy épp elmaradoznak páran, a lelkipásztornak akkor is kitartóan szolgálnia kell, mert ha hűségesen helytállunk és azt tesszük, amit ránk bízott az Isten, annak meglesz a gyümölcse.